A közlekedési jelzőtáblák teljesen megszokottak az utak mentén, de sok idő és rengeteg nemzetközi egyeztetés kellett ahhoz, hogy a ma ismert rendszer kialakuljon. Lássuk a jelzőtáblák fejlődésének hosszú útját az ókortól a modern szabványosításig.

A római mérföldektől az irányjelző táblákig

Kezdetben az utakat természetes tárgyakkal jelölték, például letört ágakkal, kövekkel vagy fákon elhelyezett jelzésekkel. Az első valódi úthálózatot a rómaiak építették, akik már Kr. e. 123 körül elkezdték jelölni a távolságot az utak mentén. Minden római mérföldnél, azaz 1,5 kilométernél egy körülbelül három méter magas márvány oszlopot emeltek. Később Augustus császár Kr. e. 20-ban egy aranyozott oszlopot állíttatott Róma központjában. A Milliarium Aureum nevű emlékműtől számoltak minden távolságot a birodalomban. Körülbelül kétszáz kilométeres körzetben az út menti oszlopok azt mutatták, milyen messze van Róma, máshol pedig a legközelebbi nagyváros távolsága szerepelt rajtuk.

A Via Appia volt a Római Birodalom egyik legfontosabb útja

Később a forgalom növekedésével egyre fontosabbá váltak az útjelzések. A 17. század elején Franciaországban bevezették az irányjelzéseket az útkereszteződésekben, többnyire kőhalmok és oszlopok segítségével, XIV. Lajos francia király pedig rendeletet hozott a rendszerről 1669-ben. Ebben az időszakban más országokban is elterjedt a gyakorlat: Angliában 1697-ben törvény írta elő, hogy egyes települések kötelesek irányjelző táblákat kitenni a kereszteződésekben, az Egyesült Államokban pedig egy 1704-es törvénnyel kezdődött a tudatos útvonaljelölés. 

Bicikliseknek szóltak az első figyelmeztető táblák

A modern közúti jelzések története igazából a 19. század végén kezdődött, és a kerékpáros kluboknak köszönhető. Előfordultak ugyanis olyan balesetek, amelyek azért következtek be, mert a biciklis nem ismerte a környéket, a terepviszonyokat és a veszélyeket. A tragédiák megelőzése érdekében figyelmeztetéseket helyeztek ki a kockázatos útszakaszokon, a leggyakoribb a „Meredek lejtő!” és a „Vigyázz kerékpáros!” felirat volt. Angliában becslések szerint az 1800-as évek végére mintegy négyezer ilyen tábla jelent meg az utak mellett. 

Amíg a közlekedés tempója lassú volt, nem okozott nagy problémát megkérdezni valakit, hogy merre kell menni. Az autó megjelenésével jóval nagyobb lett az igény az útirányokat mutató jelzésekre, így a táblák is gombamód szaporodtak a 20. század elején, és megjelentek az autóknak szóló, lassításra figyelmeztető kiírások is. Franciaországban 1911-től a települések határában névtáblákat helyeztek ki, és ezekben az években több európai országban is elindult az utak számozása. 

Bár a közlekedési jelzéseket már a 19. század végén próbálták egységesíteni, erre egészen 1908-ig, az első közúti világkongresszusig kellett várni, ahol kilenc európai ország megegyezett négy szabványosított jelzésben. A négy tábla veszélyekre figyelmeztetett: útkereszteződés, vasúti átjáró, éles kanyar és úthiba. Ez volt az első lépés nemzetközi egységesítés felé. Magyarországon 1910-ben jelentek meg az első közlekedési táblák. 

A nemzetközi rendszer mérföldkövei

Az egységesítés következő állomása az 1926-os párizsi találkozó volt, ahol egyebek mellett arról döntöttek, hogy a veszélyt jelző táblák háromszögletűek legyenek. Öt évvel később újabb táblákat fogadtak el, és bevezették a mostanihoz hasonló elsőbbségadás kötelező és behajtani tilos jelzést. Az 1949-es genfi egyezményen a táblák öt kategóriáját különböztették meg: veszélyt jelző, tiltó, kötelezettséget jelző, tájékoztató, valamint kiegészítő. 

A legnagyobb hatású esemény az 1968-as bécsi Közúti Közlekedési Egyezmény volt. A korábbi 24-ről 41-re nőtt a figyelmeztető jelzések száma, és részletesen szabályozták a táblák használatát. Fontos újítások voltak: 

• egységesítették a táblák színét, formáját és méretét;
• a szöveges feliratok helyett szimbólumokat használtak, hogy az olvasni nem tudók és a külföldiek is megértsék a jelentésüket;
• bevezették a stoptábla ma is ismert nyolcszögletű formáját, előtte egy piros körben volt egy piros háromszög (Magyarországon 1973-ban rendszeresítették az új stoptáblát).

A bécsi egyezmény az útburkolati jeleket is szabályozta, a később években pedig többször kiegészítették, de ezen alapul az Európában és Magyarországon érvényes közlekedési táblák rendszere. 

Amerika más rendszert használ

Bár a bécsi egyezmény világszerte elterjedt, nem minden országban ezt a rendszert használják a közlekedési táblákra és útburkolati jelekre. Az Egyesült Államokban az úgynevezett MUTCD (Manual on Uniform Traffic Control Devices) szabvány van érvényben. Főként ezekben tér el az európai rendszertől: 

• a figyelmeztető táblák sárgák és csúcsára állított négyzet alakúak, a vasúti átjárót sárga, kör alakú táblával jelzik;
• a közlekedési szabályokat fehér alapon fekete téglalapokkal jelölik;
• nagyobb arányban vannak szöveges táblák, az európai rendszer főként piktogramokat használ, hogy nyelvfüggetlen legyen;
• az útburkolati jelek színezése is eltér, az út középvonalát sárgával festik, Európában fehérrel. 

Amerikában más jelzőtáblákat használnak

Az amerikai rendszerhez igazodik Kanada és Ausztrália is, míg Latin-Amerika és Ázsia egyes országai a bécsi egyezmény és az MUTCD ötvözetét használják. De az a legfontosabb, hogy a közlekedési tábláknak és útburkolati jeleknek rendszertől függetlenül egyértelműnek és jól észrevehetőnek kell lenniük minden körülmények között. 

Nektek is tetszett Tóbiás és Balambér meséje? Minden héten frissülő történetünket kövessétek itt az Autószektoron, naponta új játékokért, tanácsokért pedig lájkoljatok minket a Facebookon!