Szerző: Bánffi Tibor

Az oldalkocsis motorkerékpár kiment a divatból. A 30-as években ez volt a „családi autó”. Az ismeretlen hölgy szerző szellemesen, ironikusan jellemzi az oldalkocsiban utazó gyengébb nem megpróbáltatásait.

Az Autó Motor 1935. 6. évf. 7. számából idéztünk.

MIT KÖVETELEK A VEZETŐTŐL? Juttassuk szóhoz a gyengébb nemhez tartozó oldalkocsi utast.

Mi női utasok eléggé érzékenyek vagyunk, nem rajongunk azért a gondolatért, hogy egyszerűen ballasztnak tekintsenek, melynek nincsen más hivatása, mint lent tartani az oldalkocsi kerekét a földön, különösen fordulókban.

Legtermészetesebb és legfontosabb kívánságunk: biztonságban akarjuk magunkat érezni, azt a vezetőt becsüljük, aki nemcsak ura a gépének, hanem nehéz pillanatokban sem veszíti el a fejét. Mert ha már valakinek el kell veszítenie a fejét, úgy inkább mi vállalkozunk erre, de ennek taglalása túlhaladja a cikk kereteit. Sajnos a legtöbb vezető kenguruerkölcsöket vall. A kengururól tanítja a természetrajz, hogy amikor udvarol, hát nyaktörő mutatványokba kezd, szaltóféléket csinál, hogy felkeltse a maga irányában Miss Kenguru érdeklődését. Ugyan melyikünk nem találkozott még a kengurumotorossal, aki azzal kezdi a „főzést", hogy versenypályának képzeli a Hármas-határhegyet, vészeseket akcelerál, mint valami angol TT-menő és boldogtalan, ha balfordulóban az oldalkocsi kereke nem lendül másfél arasznyit a levegőbe.

Nos, az ilyen vezetőért nem rajongunk, gyávák vagyunk bevallani gyávaságunkat, inkább összeszorított szájjal hallgatunk és Jenő bizony csodálkozik, hogy amikor célhoz értünk, hát nem ragyog a szemünk a csodálattal elegyített rajongástól. És nem érti, hogy a legközelebb röviden, de határozottan lemondunk a motorozás gyönyöreiről. Kevés vezető tudja, hogyha valami akaratlan „összeköttetés" támad azzal a megelőzni szándékolt túraautóval, úgy rendszerint a harmadik szereplő, az oldalkocsiutas issza meg a levét. Ezért nem szeretjük a mindenáron „felvágni" akaró vezetőt, aki előszeretettel faroltatja a gépét, ha örömére valahol sáros vagy csúszós utat talál és feltétlenül imponálni akar.

Szerencsére ma már kevesebb bajt okoznak a lófejek. Nem azért, mintha a vezetők erkölcsei javultak volna, hanem mert ritkábbak a lófejek. Vannak ugyanis kellemesebb élmények, mint amikor egy táltos meleget szuszog a nyakunkba, nem beszélve a náthás lovakról, „akiket" kiskorukban nem tanított arra a mamájuk, hogy tüsszentésnél zsebkendőt illik használni.

Volt alkalmam például a villanyrendőr színjátszására várva olyan lóval találkozni, melynek nagyon megtetszett a szalmakalapom és gátlásai nem lévén, egyszerűen lelegelte a fejemről.

Sokat beszélhetnénk arról a szerencsétlen szokásról, hogy a legtöbb oldalkocsi belseje: Hangyatelepbe oltott Teleki-tér. Kétségtelen, hogy az üres olajoskannát, az ócska rongyokat, elnyűtt kabátokat valahol el kell raktározni, ha azonban megkérdeznének, úgy az oldalkocsinál sokkal jobb tárolási alkalmakat ajánlanék. Hát még ha akadna olyan vezető, aki tisztán tartaná az ülés párnázatát, vagy legalább leporolná, mielőtt beinvitálná hölgyét. Az olajfoltos kabát, olajoskannától szakadt harisnya a legszebb kirándulás örömeit is tönkreteszi, különösen a hónap végén.

Határozottan állítom: az oldalkocsis utas nem rajong a motortechnika karbantartási problémáiért. Például nem szereti kézbe venni a zsíros láncot, amikor a Sanyi segítsen drága felkiáltással a markába nyomja a láncot, amíg megtalálja a patentszemet.

A legtöbb motoros sohasem ült bele saját oldalkocsijába, nem ismeri tehát annak speciális szenzációit. Nem tudja például, hogy ha megáll a forgalomban, úgy a háta mögött levő nagy amerikai túrakocsinak kipufogócsöve pont az utas arcára irányítja illatos égéstermékeit, melyek nemcsak tüsszentésre ingerelnek, hanem a legvastagabb púderrétegen is áthatolva fekete álarcot varázsolnak az utas hamvasnak mondott arcbőrére.

Azt sem tudja a Gyuri, hogy ha hozzá nem is ér fel az előtte haladó autó által felvert por vagy latyak, az alacsonyan ülő utast telibe találja. Sőt azzal sincsen tisztában a Feri, hogy amikor oly eleganciával keresztezi eső után a villamos síneket, úgy a sínek mellett megrekedt kis pocsolyák nagyzási hóbortba esve, gejzírek szerepét próbálják eljátszani.

Mi nem szeretjük a hirtelen fékezést vagy akcelerálást. Nem figyelhetjük a lábpedált, nem tudjuk tehát, hogy melyik pillanatban kívánkozik orrunk beleütközni a szélvédőbe hirtelen fékezésnél, sőt a padlógázt sem figyeljük, éppen ezért csak a kellemetlenül hátracsukló fejünk és a támlától kapott vesepor jelzi azt a hatalmas akceleráló erőt, mely az 1934-ed vadi új motor legtitkosabb rekeszeiben rejlik és melyre a Kálmán olyan nagyon büszke.

Nem szeretjük az olyan vezetési technikát, mely az állandó előrepillantás mellőzésével csábmosolyokat küld a járdán sétáló kollégáink felé. Itt két faktor játszik szerepet: aki nem néz mindig előre, az nekimegy valaminek, a másik faktor már inkább a női büszkeségben rejlik, melyet azonban - nehogy elbízza magát a Lajos - ne tévesszünk össze a féltékenységgel. Ha gyalogosan történik ilyesmi, nem nehéz bosszút állni. Az ember egyszerűen utánozza a Miklós „technikáját". De motoron más a helyzet. Ilyenkor csakis kizárólag ilyenkor ő az úr, célszerűségi okokból tehát nem ildomos felkelteni benne a dühös, leginkább csak morgásra kész úgynevezett oroszlánt.

*Értelmezés:

akcelerálás – gyorsulás,

pneu - gumiabroncs