A közlekedésben nagyon fontos a kommunikáció, hogy tudjuk, mit csinálnak, mire készülnek a többiek. Mivel menet közben ezt nemigen lehet megbeszélni, más módon kell megüzenni a szándékunkat. Például ha kanyarodni szeretnénk, akkor a villogó irányjelző mutatja, merre térünk le az útról. Ma már természetes, hogy „indexelünk” irányváltoztatás esetén – még ha sokan el is felejtik –, sokáig viszont egyáltalán nem volt kötelező felszerelése az autóknak. Lássuk az irányjelző történetét. 

A világ első filmsztárja találta fel

Florence Lawrence 1886-ban született Kanadában, és 1906-ban, 20 évesen kapta meg élete első filmszerepét. Ő volt a világ első filmsztárja, több mint 200 filmben szerepelt, és elég gazdag lett ahhoz, hogy megengedhessen magának egy saját autót. A 20. század elején nagyon ritka volt, hogy egy nő autóval közlekedjen, a szélesebb társadalom számára akkor még luxusnak számított az autó. Lawrence imádta a kocsiját, és nem csak furikázott vele, a működése is nagyon érdekelte, valamint az, hogyan tudná még jobbá tenni. 

1914-ben kifejlesztett egy elektromos jelzőkart, amely gombnyomásra felemelte vagy leengedte az autó hátsó lökhárítóján lévő zászlót. Ez jelezte a többi autósnak és a járókelőknek, hogy a kocsi merre fog kanyarodni. Mai szemmel nézve nem tűnik nagy dolognak, de akkoriban úttörő lépésnek számított. 

Karral jeleztek

Az autókon ugyanis eleinte semmilyen irányjelző készülék nem volt. A rendesebb sofőrök a karjukkal jelezték a kanyarodási, illetve megállási szándékukat. A balra kanyarodást értelemszerűen a kinyújtott bal kéz mutatta, ha pedig az autós felfelé mutatott a könyöknél behajlított karjával, azzal azt akarta közölni, hogy jobbra fog fordulni. Lassítás és megállás esetén a sofőr lefelé mutatott a karjával. 

Az 1900-as évek elején már megjelentek különböző irányjelzők, köztük a „trafficator” nevű eszköz, ám ezek Lawrence irányjelzőjének a kezdetleges változatainak tekinthetők. A berendezés a vasúti közlekedésben használt szemaforokra emlékeztetett, és kábeles összeköttetésben voltak egy karral, amelyet a vezető húzott meg. 1918-ban a bostoni székhelyű Naillik Motor Signal Company már apró elektromos motorokat helyezett az irányjelző szemaforokba, de ezzel gyakorlatilag csak ellopták a színésznő négy évvel korábbi találmányát. 

Egy trafficator nevű irányjelző működés közben

Florence Lawrence ugyanis nem védette le az általa megalkotott irányjelzőt. Sőt, egy másik találmány is fűződik a nevéhez, ő alkotta meg az első féklámpát is, amely a fékpedál lenyomásakor a kocsi hátsó részén egy STOP feliratot világított meg. De ezt sem jegyeztette be szabadalomként, így mások lemásolták az ötleteit, és pénzt sem látott a találmányaiból. Egyébként a feltalálói vénát az édesanyjától örökölhette, Charlotte Bridgewood ugyanis a világ első elektromos ablaktörlőjét alkotta meg.

Sokáig nem kötelező felszerelés, hanem extra kiegészítő volt

Közben az autóipar nem igazán törte magát, hogy irányjelzők legyenek a járműveken. Jól mutatja ezt, hogy  egy Edgar A. Walz, Jr. nevű amerikai férfi is elkészítette a saját változatát 1925-ben, be is jegyeztette a szabadalmat, de egyik autógyártó tsem érdekelte a dolog. Bár több embert is megilletne a cím, és sok forrás szerint Lawrence érdemli meg leginkább, hivatalosan Oscar J. Simlert tekintik az irányjelző feltalálójának, aki 1919-ben jegyeztette be a szabadalmát. A kombinált jelző nem csak a kanyarodási szándékot mutatta, féklámpa is volt benne, valamint a fék és a kuplung együttes megnyomásakor egy STOP felirat villant fel. 

#FridayFact: This turn signal was invented by Oscar J. Simler and patented in 1929. Turn signals were not offered to consumers purchasing cars until 1939, and they were more widespread in the late 1940s, when large numbers of car manufacturers offered them to consumers.... pic.twitter.com/0uiYK0vZ7H

— USTDTS (@USTDTS) July 12, 2019

Sorozatgyártású autóban először 1939-ben jelent meg irányjelző az amerikai Buick autógyár egyik modelljében. Érdekesség, hogy ekkor még csak hátsó indexekkel szerelték fel az autót, egy évvel később viszont már előre is szereltek irányjelzőt. A készülék kezdett elterjedni, de még az 1950-es években is csak egy extraként tekintettek rá, nem kötelező felszerelésként.

A későbbiekben aztán minden országban előírás lett az irányjelző az autókon, és azóta is sokat fejlődött a több mint százéves eszköz. Például megjelentek a LED-es irányjelzők, és ma már alap az a megoldás, hogy kanyarodás után automatikusan kikapcsol a jelzés. Szintén hasznos funkció, hogy a kormányon lévő kart gyengébben meghúzva csak hármat villan az index, ami praktikus, ha például sávot vált a sofőr. Manapság az is gyakori, hogy az oldalsó visszapillantó tükrökbe szerelik az irányjelzőt, ami nem csak dizájn kérdése, így ugyanis könnyebb észrevenni a jelzést. 

Mit mond a a KRESZ?

Bár sokan nem szokták használni, a KRESZ előírja, hogy járművel történő irányváltoztatást „a művelet előtt kellő időben megkezdett és annak befejezéséig folyamatosan adott irányjelzéssel kell jelezni. (…) Az irányjelzést irányjelző készülékkel, ilyen készülékkel fel nem szerelt jármű esetében pedig karral vagy jelzőtárcsával kell adni, oly módon, hogy az elölről, hátulról és a megfelelő oldalról jól látható legyen.”

Ha már egyszer feltalálták az irányjelzőt, akkor használjuk  

Az irányjelzőnek részletes műszaki előírásnak kell megfelelnie. Ezek közül a legfontosabb, hogy az index fénye csak borostyánsárga lehet, valamint percenként 90±30 lehet a villanások száma. Az irányjelző lámpák fényének – anélkül, hogy a többi jármű vezetőjét zavarnák – nappal, ráeső napfényben legalább 50 méterről, sötétben, tiszta időben legalább 300 méterről határozottan felismerhetőnek kell lennie.

Nektek is tetszett Tóbiás és Balambér meséje? Minden héten frissülő történetünket kövessétek itt az Autószektoron, naponta új játékokért, tanácsokért pedig lájkoljatok minket a Facebookon!