Gyula ritkán tesz ilyet, de a fotózás kedvéért kivette állandó garázsukból a ritka darabokat, ahol az avatatlan kezektől és leginkább a portól óvja őket.

Tökéletesen záródó plexi dobozok védik a tökéletesre alkotott modelleket, a nem kevésbé tökéletesre formázott fa talapzatra, melyhez tökéletesen vannak rögzítve. Mindez egyedileg, ahogy a bennük tárolt makettek is.

Illés Gyula buszait többször hívták kiállításokra, de nem kockáztatja kincseinek épségét. Nem véletlenül, hiszen egyetlen darabban is száznál több munkaórája van. És hiába kapott csillagászati összegű ajánlatokat, egyiktől sem válik meg. Nem szorul rá, nem úgy, mint negyvenkét éve, amikor fiatal ikarusosként megalkotta első makettjét. Ráadásul akkor úgy érezte, méltó helyre, a mátyásföldi gyár kollekciójába kerül az egyedi készítésű csuklós.

Fiatal pályakezdőként örült is a pénznek, ami egyébként messze nem fedezte a belefektetett munkát. De ez már történelem, ahogy a modell sorsa is. Nem ez volt Gyula első műve, hiszen már kölyök korában buszmániás volt. Pontosabban megcsapta az Ikarus füstje, amit valószínűleg örökölt génjeiben.

Nem ismerte az édesapját, aki születése előtt két héttel meghalt trombózisban, de sofőr lévén biztos hagyott némi örökséget génjeiben, mert Ikarus 66-os farmotorossal járt az 55-ös buszvonalon. Édesanyja is a Fővárosi Autóbusz Üzemnél dolgozott: a 34-es óbudai járaton kalauzként szolgált, többnyire 620 Ikarus fedélzetén.

Ikarus Gyulaként ismertem meg, mert hozzá hasonlóan én is modellmániás vagyok, ez az a szenvedély, amire költök némi pénzt, meg persze autós könyvekre.

A megszállott gyűjtő igyekszik mindent megadni kedvenceiért, így vagyok ezzel én is.

Főleg magyar autók, buszok, makettjeire hajtunk mindketten, Gyula segített ritkább darabok beszerzésében, de az ő gyűjteményében olyan egyedi darabok vannak, amik nem csak attól értékesek, hogy különlegesen szépek, hanem az általa hozzáadott értéktől.

Gyula kézben tartja a dolgokat, méghozzá olyan kézben, mely olyan csodákra képesek, mint a buszmodellek élethűbbé varázsolása.

Minden hobbi, így az autómodell/makett mánia is olyan, hogy nem csak értékeket, hanem barátokat is gyűjthetsz. Remélem nem haragszik meg, ha barátomnak nevezem. Ami biztos, hogy hálás vagyok neki, mert sikerült beszereznie a komplett Ikarus makett kollekciót, ami nekem sokat jelent.

Illés Gyula 1962-ben született, kölyök volt, amikor meglátta az első 200-as Ikarust, ami annyira megigézte, hogy elkészítette több kicsinyített mását. Először nyolc évesként két hosszú kockából kreált csuklós buszt.

Szakközépiskolás korában is erős platformként szolgáltak a kockák a komolyabb modell elkészítéséhez, melynek kerekei főzőkukta gumijaiból készültek. Gyula negyedik generációs távolságija, az Scania-Ikarus busz már a fémépítő játékból kreált alvázra épült, 1:24-es méret arányban.

1981-84. között technológusként, művelettervezőként dolgozott a mátyásföldi Ikarusnál, ahol közelről csodálhatta a magyar buszokat. Sokszor sétálgatott közöttük és méricskélte a csuklósokat, majd másfél éves munkával elkészítette a tökéletes 280-ast, olyannyira pontos lett, hogy az igazihoz hasonlóan a makettnek is kormányozható volt mind az első, mind a pótos rész kereke, ami nagy kihívás volt az 1:18-as méretben. Szóval sok aktívítást igényelt a passzív utánkormányzás adoptálása, a fémalvázra épített 92 centiméteres 280-asnak, melynek ablakai műszerüvegből készültek.

A ritka szép kidolgozású darabot 21,5 ezer forintért megvásárolta az Ikarus saját házi gyűjteményébe. Gyula nem szívesen vált meg a makettől, de fizetése akkoriban havi 3200 Ft volt, így jól jött a pénz a szűkös családi kasszába.

Ráadásul a gyári modellszoba vitrinjében méltó helyre került, olykor külföldi kiállításokra is elvitték, szerepelt tv-műsorokban.

Ennek a munkának is köszönhetően 3500 forintos fizetést ígértek Gyulának, mégsem maradt Mátyásföldön, hanem édesanyja tanácsára elment postásnak, ami akkoriban biztosabb munkahelynek látszott, jobban keresett. Igaz, többet volt az utcán, 42 év alatt háromszor begyalogolhatta a földet.

Az Ikarus makett több pakolást, utazást is megúszott épségben, Gyula sokáig követte sorsát és megpróbálta visszavásárolni, de a kollekció kompletten elkerült Mátyásföldről Szeghalomra. Később néhány darab a Közlekedési Múzeumba került.

A 2010-es években még szerepelt kiállításon, erről még fotókat is látott Gyula, aki azóta is hiába kutatja alkotását.

És aztán jött az újabb busz-hullám, beindult az 1-43-as szoci autók, majd az Atlas Ikarus sorozata, melynek része volt szinte az összes mátyásföldi gyönyörűség, köztük a legendás 200, természetesen a 280-as, vagyis a csuklós is, melyen fix volt a vonó és pótrész, amivel Gyula nem tudott megbarátkozni.

Első látásra felmerült benne a makett csuklósítása és vagy kétszáz óra munkával megalkotta az egyedi példányt, melyet több darabból faragott össze, de nem annyira ezek ára, hanem a festékek és egyéb kellékek megvásárlása, valamint a rengeteg munka, amit beletett.

Először méricskélt, rajzolt, megtervezte az ajtók, ablakok ritmusát, és attól sem ijedt meg, hogy megalkossa több egyedi Ikarus csuklós busz és troli négytengelyes változatának elkészítését. Ezek is saját alkotások, ahogy kollekciójának legtöbb darabja.

Vasutas suliba járt, így avatott helyen tanulta és tudja, hogy mi az a pálya túlemelés a kanyarban, ennek megfelelően épített terepasztalt, H0-ás (1:87) méretarányban, a PIKO szerelvények több vágányon, szakaszolva ma is működnek.

Egy különleges tesztet is csinált: egy angol szerelvényt egy adott pályaszakaszon felgyorsított, az mért eredményből beigazolódott, hogy a makett is képes 300 km/h tempóra, amit a modell vasúti sínjének hossza alapján számolt vissza.

Közben kiderül, hogy akár már kölyökkorunkban találkozhattunk, mert Gyula is gyakran járt Tóth úr legendás üzletébe, a Váci utca 73-ba: akkoriban a Marklin-bolt a Matchbox autók és vasútmodell kedvelőinek zarándokhelye volt.

További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!