Több mint negyven lemez után megjelent az első önálló lemeze. Nem kapkodta el.

Nem sietek.

Az autóban sem?

Ott sem annyira.

Mennyit ül autóban?

Az autóm tizenegy éves és háromszázhetvenezer kilométer van benne. De ezek csak a magánútjaimon jöttek össze a Szentendre-Budapest viszonylatban, valamint a budapesti ügyintézések során. Amikor fellépni megyünk, akkor busszal utazunk.

A tizenegy év alatt összeszedett háromszázhetvenezer kilométer arról árulkodik, hogy mindenhová autóval megy. Tényleg?

Igen, de nem azért ül az ember autóba, hogy kényelmesen megérkezzen, hanem azért, hogy mindenhonnan kényelmesen tudjon eljönni. Amikor én eldöntöm, hogy elmegyek valahonnan, akkor elmegyek. És, ha autóval vagyok, akkor nem kell senkihez alkalmazkodnom, buszra, villamosra várnom.

Leggyakrabban szépen kidekorált bogarakkal lehetett látni a forgalomban. Bogaras?

Volt egy öreg, ’74-es bogaram, most pedig ezzel a tizenegy éves Volkswagen bogárral járok. Volt egy nagy Toyota dzsippem, egy öreg Mercim, azokat is bírtam, voltak aztán jelöletlen autóim is. De a bogár a legjobb. Az nem autó, hanem életérzés. A motor furcsa hangja, az egymásnak integetős bogarasok, a bogaras találkozók…

Ha ilyen sokat autózik, akkor lényegében az autóban lakik.

Mondhatjuk. Az autóm teljes mértékben lakáspótló. Benne vannak a fellépő ruháim, a sminkcuccaim, sokszor a kutyám is, tehát éppúgy kutyaól, mint sminkszoba vagy szállítóeszköz. A legkevésbé fontos, hogy rend legyen benne.

Kívülről viszont igen mutatós.

Ő eredetileg egy sötétkék valaki, és tízéves születésnapjára kapta ezt a puzzle-matricát, amit a barátaim csináltak.  Azért kapta, mert megérdemli az ajándékot.

Ezek szerint rendes is.

Rendes, és különben is: minden autó az ember szívéhez nő. Meg minden tárgy is. Tárgymániás vagyok.

Nem tudom nem észrevenni a szélvédő mögött azt a kis műfüvet a kicsi művirágokkal. Nem túlzás ez?

Egy darabka természet… Vicces. Szerintem fontos, hogy az ember autója összetéveszthetetlen legyen. Amikor még apukám Zsigulijával jártam, egyszer a parkolóban kinyitottam egy pontosan ugyanolyan korallszínű Zsigulit, beleültem, és éreztem, hogy valami nagyon nem stimmel. Minden legyen egyedi. Minden legyen valamilyen! És színes. Ezért imádom Ázsiát, Bangkokban a színes taxikat… bár ott, mondjuk az egész világ színes.

Állítólag gyakorlottan vezet. Mondhatjuk, hogy jól?

Mondhatjuk, ezt ugyanis mások is mondják. Tizennyolc éves koromban megszereztem a jogosítványt, azután, amikor apukám vidéken dolgozott, akkor megszereztem az ő már említett korallpiros Zsiguliját is, és mentem, amerre vitt az út. Sokat vezettem, nagy gyakorlatra tettem szert, és egy idő után már a kocsit sem kellett elnyúlnom, mert az apukám az asztalon hagyta a kulcsot.

Régebben azért nagy szó volt, ha valaki tizennyolc évesen jogsit szerzett.

Én nagyon szeretettem volna vezetni, és amint lehetett, meg is tanultam. Emlékszem a gyakorlati órákra: reggel hatra kellett mennem a Rákóczi térre. Egyszer én már ott ácsorogtam a kapualjban, az oktató még nem jött meg, megjött viszont egy másik férfi, aki azt kérdezte: mennyi?

Nem meglepő. A Rákóczi téren ezt kérdezték a magányosan ácsorgó nőktől régebben.

Viszont amit kapott, azt nem tette a kirakatba. De a végén röhögtünk mind a ketten.

Mi vonzotta az autóvezetésben?

A mozgás. A menés. És mindent szeretek vezetni, ami mozog. Autót, motort, még biciklit is, mert amikor az ember biciklizik, akkor például máshogy látja ugyanazt az utat, amelyen autózni szokott. Imádok repülni. Utasszállító repülőgéppel, kis, kétszemélyes géppel, még sárkányrepülővel is.

Amikor vezet, akkor mindig boldog? Még a goromba helyzetekben is?

Ezt nem állítom, néha én is mondok cifrákat. De a káromkodásban nem az a lényeg, hogy az ember csúnyát mondjon.

Hanem?

Hanem az, hogy a káromkodás elvigye az indulatot. Olyan, mint a dzsesszben a rögtönzés. A zenész nem azért rögtönöz, mert nem jut eszébe semmi. Épp ellenkezőleg: azért, mert van valami plusz mondanivalója. Ha már itt tartunk, a vezetésnek, éppúgy, mint a zenének, a ritmusérzék az alapja.

Különféle interjúkban említette, hogy a dzsessz szülőhazájában, Amerikában is elég sokat vezet.

Ott van öt-hat sáv, mindenki beáll a saját tempójának megfelelő sávba, és halad. Senki sem idegbeteg. Magyarországon viszont pontosan olyan zaklatott a közlekedés, mint az élet. A forgalom tökéletesen leképezi a mindennapokat. Miamiban egyszer késében voltunk, ezért kicsit gyorsabban mentünk a repülőtér felé, megállított egy rendőr, és nagyon kedvesen azt mondta: De hát itt egy óvoda van, menjenek már óvatosabban! Legutóbb meg New York környékén autóztam, és félreálltam egy alagút előtt, mert a kocsiba beszállt egy darázs. Egy perc múlva ott volt a rendőr, kérdezte, mi a baj. Mondtam neki, hogy beszállt egy darázs a kocsiba, és féltem, hogy balesetet fogok okozni. Aztán együtt kihajkurásztuk a darazsat, mindenki mosolygott, és mentem tovább.