A brit Top Gear jóval több egyszerű autós műsornál: a XXI. századi popkultúra egyik legsikeresebb és legnépszerűbb terméke, amely részben tükrözi, részben formálja a társadalmat és a közízlést, olykor az igényesség, máskor a felelőtlenség terén teremtve új mércét. A program 2007 és 2014 között hét alkalommal vállalkozott különleges kihívásokra, amelyekben a műsorvezetőknek eszement, de valójában ember és gép számára egyaránt nagyon komoly erőpróbát jelentő feladatokat kellett teljesíteniük.

Amióta a brit autós újságírás egyik leghitelesebb alakja, Chris Harris vette át a szenior műsorvezető szerepét, most először szerveztek újra ilyen kihívást, méghozzá a legszebb hagyományok szellemében. A feladat értelmében fillérekből beszerzett városi járművekkel (két koros kisautóval és a „fapados” jelzőnek új értelmet adó, nepáli gyártású terepjáróval) indultak el Katmanduból a 660 kilométerre, 3840 méteres tengerszint feletti magasságon fekvő tiltott városba, Lo Manthangba.

A világ egyik legelszigeteltebb települése ez, ahová 1992 előtt turisták sem tehették be a lábukat. Az esélyeket tovább rontotta, hogy Chris Harris két társa csupán úrvezetői gyakorlattal rendelkezett az expedíció előtt. A sors (és a producerek) fintora, hogy az autóversenyző Chris Harris a trió leggyengébb, leglassabb autóját kapta meg, holott sokkal testhezállóbb választás lett volna számára az a Peugeot 106 Rallye S1, amellyel kollégája, az ismert televíziós személyiség Paddy McGuinness érkezett meg Nepálba. Eközben harmadik társuk, Andrew Flintoff egykori élsportoló és izomkolosszus a helyi gyártású monstrum, a Hulas Mustang szervokormány nélküli volánjával és minden kapcsolás ellen tiltakozó sebességváltójával birkózott sikeresen.

A térség egyik leggyorsabban növekvő nagyvárosi települése, a mintegy 2,5 millió embernek otthont adó Katmandu elviselhetetlenül zsúfolt útjain még gyakorlatlan kézben is kiváló választásnak bizonyult a könnyű és mozgékony, hatékony fékekkel szerelt Peugeot. Habár a forgatás idején már betöltötte a huszonhetedik születésnapját, közepesnél nem rosszabb minőségű útfelületen a 106-os „úgy viselkedett, mint új korában” – állapította meg megdöbbent sofőrje. Alacsony hasmagassága és feszes rugózása ugyanakkor nem tette a földutak barátjává – bár amint később kiderült, megfelelően őrült vezetési stílussal akár egy vízesésen is képes volt átkelni az autó.

Az is hamar kiderült ugyanakkor, hogy a legnagyobb fenyegetést nem a rossz minőségű utak, és nem is az aszfalttól centiméterekre tátongó szakadékok jelentik, hanem a többi autós. A helybeliek halált megvető bátorságáról (vagy nem kisebb mértékű ostobaságáról) tanúskodó előzések ellen viszonylagos védelmet nyújtottak a Peugeot apró méretei. A francia városi sportoló végül mégsem itt, hanem a túra második napján, Pokhara városát elhagyva szerezte első harci sérülését.

A jelek szerint Nepálban az útépítés hiánya nem akadályozhatja a közlekedést. Raliautó lévén ugyan otthonosan kelt át a legyalult, murvával felszórt útpálya eső áztatta, teherautók gyűrte mikro-röghegységein, ám a nap végén versenyautókhoz mérhető károkat is szenvedett el: egy kátyú leszakította a jobb első stabilizátort. Ekkor jött kapóra a minimális önsúly: néhány falubeli segítségével oldalára billentették az autót, és eltávolították a megsérült elemet. Mi sem jellemzőbb a robusztus, feszes, mégis kényelmes futómű zseniális sokoldalúságára, mint hogy a puszta kézzel végrehajtott műtét után egyszerűen talpra borították az autót, és az haladt tovább.

A harmadik napon nem várt segítséget kapott a Peugeot 106 és két útitársa: még mielőtt megérkeztek volna a Katmandutól 350 kilométerre fekvő Jomsom városába (igen, a napi átlag alig haladta meg a 100 kilométert, miközben szereplőink napkeltétől napnyugtáig autóztak), egy apró faluban megáldotta az autókat a kézművesek hindu istenének, Visvakarmának egy papja. Színes festékek, szalagok és kókusztej hozott jó szerencsét a flottának – már amennyiben szerencsének mondható, hogy a faluból kivezető földúton (majd később egy háborgó folyó gázlójánál) csak elakadt, nem pedig megfeneklett a Peugeot.

A továbbiakban a szélsőségekről szólt az utazás: a 106 Rallye vagy vontatókötél végén (rosszabb esetben a Hulas első lökhárítójának a hegyére tűzve – egy ilyen epizódnak később a Peugeot hátsószélvédője látta kárát) haladt, vagy önfeledten szárnyalt, felidézve azoknak a rali versenyautóknak a diadalmas hangulatát és érces hangzását, amelyek megszületéséhez annak idején homologizációs modellként ő is hozzájárult. És amire senki nem számított: egy extra kihívás keretében a Himalája völgyeiben telekocsi-szolgálatra fogták a kis Peugeot-t.

Derék ingázó autóként piaci kofákat szállíthatott fel a világ egyik legmagasabb (tengerszint feletti 3800 méteren) fekvő szentélyéhez, a Muktinath-hoz. Itt 108 csapon keresztül folyik egy hegyi vízesés jéghideg vize, hogy megáldja azokat, akik az összes vízsugárban hajlandók megmosni testüket. Habár a Peugeot 106 végül kihagyta a jeges zuhanyt, a hely szelleme felvillanyozta a kis sportautót. A maga idejében igazán modernnek számító, teljesen alumíniumépítésű motor még itt, a ritka levegőn sem mutatta a gyengeség jeleit. Sőt, miután az utasok egyike, egy szent férfi egy körre kölcsönvette a könnyen kezelhető autót, az még egy rögtönzött hegyi felfutó versenyen is helyt állt – ekkor már eredeti pilótájával.

A legnagyobb kihívást azonban az utolsó néhány kilométer tartogatta a csapat számára. A Peugeot 106 Rallye S1 a kavicsos utakon dinamizmusával, az életveszélyesen leszűkülő hegyi szakaszokon kompakt méreteivel és tökéletes manőverezhetőségével igazolta, hogy jó választás volt. A legfontosabbnak azonban megbízhatósága és tartóssága bizonyult az öt nap alatt teljesített út során, így végül üzemképesen és (néhány karosszériaelemtől eltekintve) hiánytalanul ért be a kitűzött célba.  Miután civil életében több mint negyedmillió kilométeren át szállította gazdáit, földi pályafutásának végén teljesítette a világ egyik legkeményebb autós kihívását.

És hogy most milyen állapotban van? A dél-angliai Beaulieu városában működő nemzeti automobil múzeum látogatói február 15 és 23 között szemügyre vehették a Nepál porát még mindig magán viselő Peugeot-t. Utána pedig valószínűleg a gyár saját múzeumába kerül, mint a kisautó, amely nem ismert lehetetlent.