biztonság
Örökre megmaradt bennem, hogy valamikor a ’90-es évek végén, a 2000-es évek elején nagy szám volt, hogy sok légzsák van egy adott modellben. Az értékesítők előszeretettel lovagolták meg a listán szereplő, körkörös védelmet, miközben ennél sokkal komplexebb az, hogy milyen biztonságos egy adott jármű: már akkor körülbelül akár a hatodára tudták csökkenteni az ütközés erejét az emberi test szempontjából nézve, de a vázszerkezetet felépítő acélok minősége, ezek kötései és az egész geometria is kulcsfontosságú. De ezt nem tudták kihangsúlyozni, az „ötcsillagos” jelzőn kevesen jutottak tovább.
Nos, Ön szerint mennyire kell tisztában lennie egy értékesítőnek ezzel a témakörrel? Prémium autót kell vásárolni, hogy a prémium szolgáltatás részeként akár külön mérnök várja a szalon látogatóit, hogy az összetettebb kérdésekre is árnyaltabb választ adhasson valaki az adott márka színeiben? A leendő tulajdonosok közül vajon hányan olvasnak utána annak, hogy az adott kategóriában melyik modell a legmasszívabb az elérhető információk szerint?
Fotó: media.daimler.com
Történelem
A passzív biztonság fejlődéstörténetében a Lancia Lambda jelenti az első mérföldkövet. 1922-ben az első önhordó karosszériás járműként vonult be a történelembe. Az újszerű felépítés merevebb volt, emellett jobban kezelte az erőhatásokat. Néhány évvel később a Citroenre szegeződtek a tekintetek, aki elsőként kínált nagy sorozatban olyan autót, amely teljesen acélból készült – búcsút intve az ősi, még fát tartalmazó kialakításoknak.
1951-ben a Daimler már komolyan foglalkozott a biztonság kérdésével. Olyan karosszériát alkottak meg, amelynél már egy masszívabb belső mag volt megfigyelhető, gyengébb külső zónákkal, elemekkel. Az amerikai Nash az első gyártóként kínált biztonsági öveket, emellett a műszerfal-kialakítás és az első merevítések során is gondoltak az esetleges ütközésre 1952-től.
Fotó: media.volvocars.com
A passzív biztonság fejlődéstörténetében tovább haladva a Volvóhoz érkezünk. 1959-től már kétpontos biztonsági öv társaságában utazhattunk a svédek jóvoltából. Évekkel később az olasz Pininfarina által megépített Sigma prototípus már erősített utascellával, első és hátsó gyűrődőzónákkal, erősített ülésekkel és tolóajtókkal büszkélkedhetett. 1968-tól például a franciáknál, de több európai országban is kötelezővé váltak az első biztonsági övek.
1972-ben lépünk egy újabb nagy névhez, nevezetesen a Saabhoz, amely 99-es modelljeiben erősítő és energiaelnyelő oldalrudakat használt. Egy évvel később a General Motors komoly koncepciót mutatott légzsákokkal gazdagon felszerelve.
Fotó: wikipédia
A Mercedes-Benz szerelt kormányoldali légzsákot először személyautóba, az S-osztályok kormányaiba 1981-től. Az utasoldali légzsákot a Honda vezette be először – hogy japán márkákat is megemlítsünk. 1986-ban az Audi Procon-ten rendszere automatikusan övet feszített, ha a motorblokk elmozdult helyéről.
Már az 1990-es évek előtt is párhuzamosan ügyeltek a kocsitest és a legfontosabb biztonsági kiegészítők párhuzamos fejlesztésére. A legnagyobb áttörést kétségkívül a fa mint alapanyag elhagyása és az önhordó karosszéria megszületése jelentette kezdetben. A változatos igényeket és a belsőégésű motorok fokozatos teljesítménynövekedését minden tekintetben le kellett követni. Számomra meglepő néhány amerikai márka élvonalbeli szereplése a biztonság terén, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a hatalmas USA-beli felvevőpiac miatt igenis jelen vannak bizonyos területeken az igen szigorú szabályozások.