A legújabb Mini ugyanis szintén szűk, kényelmetlen, vezetni pedig tömör gyönyör. Elöl még csak hagyján, a sofőr és mitfárere elfér, viszont hátra bekászálódni már kész tornamutatvány. Lábhely az nincs, a hátsó két ülés akár egy kaloda. A csomagtartó jószerivel mutatóba, egy bőröndhöz, vagy hétvégi nagybevásárláshoz le kell dönteni a hátsó üléstámlákat. Ráadásul futóműve beton kemény, a hepehupás pesti flaszteron minden döccenőt megérezni.

Mindez azonban ott a volán mögött nem számít – nemcsak nekem, hanem láthatóan a széles rajongótábornak szerte a nagyvilágban. A kisutó összetéveszthetetlen sziluettje születése óta változatlan, méretei is maradtak az elmúlt évek elődmodelljeinél, de ugyanakkor valamilyen sajátos vonzerővel bír. Ebben azért nincs nagy titok, a tulajdonos BMW égisze alatt egy olyan tervezőgárda mesterkedik, amely az állandóság megőrzése mellett – újra meg újra, sziporkázó dizájnötletekkel és persze innovatív technikával kábít. Itt van például az idei enteriőr. A minimalista stílus jegyében az ajtókárpit és a műszerfal teteje valamilyen reciklált anyagból készült textília, szemre, tapintásra is kellemes, állítólag tisztítása sem gond.

Aztán idén ide is betették a BMW modellek mostanában nagyon favorizált szafaládé vastagságú kormánykerékét (nekem sokakkal szemben tetszik), amelyben apró Mini-dizájngeg, hogy a harmadik kormányküllőnek megteszi egy feszesre húzott, vékony műanyag szalag. Az is nagy váltás, hogy oda az elődmodellek egyik ikonikus formai megoldása, a pilótagombokra emlékeztető műszerfali gombsor. Helyette más formai elrendezésben maradt öt fizikai kapcsoló a vezetési műveletekhez. Egyikkel lehet indítani, leállítani a motort. Apró szellemesség, hogy akár jobbra, vagy balra billentve azt nem lehet eltéveszteni. Egy másik billenő bütyök irányválasztóként szolgál, előre, hátra, üresben – hol van már a jó öreg kuplung és hozzá a bot sebváltó?

Ám a nagy dizájndobás a műszerfal közepén trónoló kőralakú információs-szórakoztató kijelző, amely az ős-Minik bazi nagy kombinált mérőórájára hajaz. A 240 milliméter átmérőjű oled érintőképernyő színes és tűéles, a szoftver sokféle infotaintment szolgáltatást kínál. De a csavar az benne, hogy az egész digitális hűhó vidámra veszi a figurát. Így például, ha az experiences nevű menetmód-kapcsolót a go kart nevű állásba billentem, a kőrképernyő egy kurjantás kíséretében sportos sebességmérő grafikára vált, így akár Schumachernek érezhetem magam. Ez azonban még messze nem minden. Az üzemeltetési adatok megjelenítése és a vezetést segítő szolgáltatások mellett van AirConsole játékplatform, video streamelés, meg egy sor szórakoztató-alkalmazás agyonütni az autóban töltött időt. Jókedvet áraszt a Spike is. Ez az angol buldogra hasonlító digitális figura ott ugrál a kijelzőn, segít eligazodni a menürendszer sűrűjében.

Sokadszor végigstírölve kiskocsi vonalait arra jutok, hogy a „megszüntetve megőrizni” dizájnfilozófia leginkább a karosszéria-külsőn köszön vissza. Az idei modellsorozat is ugyanúgy őrzi az ős-Mini vonalait, mint a korábbiak, de némi fazonigazítás, főként elől és hátul, máris megvan az újszerű látvány. Az viszont nem teljesen új ötlet, hogy a német gazda a dizájnban is rájátszik a kocsi brit múltjára. Néhány éve ennek egyik leglátványosabb eleme az volt, hogy az anglomán kuncsaftok még a brit zászló, a Union Jack mintáját is rányomtathatták a megrendelt ponyvatetős Minijükre. Idén az a módi, hogy a zászlómotívum a hátsó indexlámpák felvillanásakor tűnnek elő.

Na de nem kevésbé lényeges, hogy megy? A márka reklámbrosúrái előszeretettel hasonlítgatják a Mini menettulajdonságait a gokartéhoz. Nem kérdés, megy, mint a golyó. Gyári adatok szerint a két literes, 204 lóerős, 300 Nm csúcsnyomatékú Cooper S 6,6 másodperc alatt fenn van százon, végsebessége 242 km/óra. Lehet, hogy a Mini szerelmesei megköveznek, de én már-már túlmotorizáltnak éreztem az agilis töpörtyűt. Élvezet vele kanyarogni, kilőni, száguldozni, de bocs: hiába a stabilnak mondott feszes futómű, úttartás, bizonyos sebességhatár felett – talán a kis méretek miatt – attól tartottam, valamilyen váratlan akadály és fejre állok. Egyébként az idei kínálatban van egy alapmotor: háromhengeres, másfél literes, 7,7 másodperces gyorsulással és az is 200 km/óra feletti végsebességgel. Gokart érzéshez az is megteszi.

Annak idején, amikor az önálló brit autóipar végleg lehúzta rolót, a Mini is majdnem ment a levesbe, de a BMW jó érzékkel kimazsolázta márkát, és az ezredforduló óta kultuszt csinált belőle. Vagyis a Mini mai varázsosságához kell a bajor prémiumgyártó szaktudása, ami testet ölt a globális keresletet lefedő választékban is. A háromféle felszereltségi szint és egy csomó (méregdrágán mért) extra szerelvény mellett, van három- és ötajtós ferdehátú, kabrió és kombi karosszéria, kétféle benzinmotoros változat. De ami az idei év szenzációja: a kínálatban megjelent két különböző teljesítményű e-Mini, továbbá a modellcsalád testvérbátyói, a vadonatúj Aceman és a szintén megújított Countryman sorozat, tucatnyi változatban. Szóval kéne, nem kéne? A tesztmámorból ébredve végül magamhoz tértem: mit is csinálnék, ha családdal megyek, hová tenném őket? De hát a Mini nem is annyira a józanságról, hanem sokkal inkább az érzelmekről szól. És amíg ezen morfondírozok, az is eszembe jut: vajon a BMW hány bőrt tud majd még lehúzni, hogy a Mini az örök ifjúság négykerekűje maradjon?