Mezőgazdasági szakújságíróként évek óta próbálok ki traktorokat. A laikus, aki csak olyankor találkozik ezekkel a monstrumokkal, amikor országúton nagy nehezen megelőzi őket, el sem tudja képzelni, milyen lehet dolgozni rajtuk. Klimatizált üvegfülkében, rugózott ülésen trónolva hallgatom a rádiót, sebességet nem kell váltani, mert automata kapcsolgat, a gázt sebességrögzítő adja, sőt még a kormánykerék is magától forog előttem ide-oda: GPS-vezérlésű rendszer irányít, két és fél centis pontossággal! Szinte csak annyi a dolgom, hogy figyeljem a nagy érintőképernyőt, amelyen munkakezdéskor mindent beállítottam. Ez utóbbi az igazi tudomány – és tényleg tudomány, amelyhez megfelelő képzettség kell! –, magát a vezetést akár egy gyerekre is rá lehetne bízni.  

Nagyon szívesen ülök fel traktorveteránra is. Püfög, csattog, ráz, acéllemezből préselt ülés ringat vagy éppen ráz kinn a szabadban, csak a ruházatom véd az időjárás viszontagságaitól, izomból kell kormányozni, kuplungot kinyomni, a váltókart beerőltetni a kevés fokozat valamelyikébe. Jó, ha kétfejes ekét el tud húzni, szép lassan, a masina, míg modern utódja úgy viszi a hatfejes ekét, hogy futni sem lehetne mellette. A két erőgép tökéletesen érzékelteti fél évszázad műszaki fejlődését.

Ez ötlik szembe elsőként. Aztán eltűnődik az ember. Anno az egész falu kinn serénykedett a határban, nagyra becsülték a lovat felváltó primitív traktort, a Fendt akkori típusának neve Dieselross, azaz Dízelparipa volt, nagy dolognak számított egy ilyet megvenni, nemzedékeken át szolgálta a családot. (Mármint például Németországban, ott nem volt Rákosi-rendszer.) Kis gazdaságokban vagy könnyebb feladatokra mindmáig használnak egy-egy megőrzött példányt.

Ahogy egyre nagyobb, erősebb és sokoldalúbb traktorok jelentek meg, óriási területteljesítménnyel, egyre kevesebb emberre lett szükség az élelmiszer-termeléshez. Hazánkban is egy-két nagy gazdaság műveli meg a község határát, néhányszor tízfős személyi állománnyal. Sokszorta ennyi a munkanélküliek, a segélyből élők, az elvándoroltak száma. Ez már a modern kor társadalmi problémája, amelynek nem okozója, csak jelensége a mezőgazdasági gépek átalakulása high-tech csodává. Hagyjuk most ezeket a nagy léptékű szociális hatásokat, mert nem a mi szakterületünkre tartoznak, nézzük inkább magát a traktort.

Egy színvonalas traktor, amellyel mindenféle munkát hatékonyan lehet elvégezni, nagyjából huszonöt- és százmillió forint között kóstál. Egyetlen gumiabroncsa többe kerül milliónál. A napi munka után megtankolni százezer forintos nagyságrend. Hasonlóan szédítő dimenziók ezek, mint az akár 500 lóerős teljesítmény. Valaha az egész falu nem tudta volna összeadni az árát. Alighanem ma sem. Pontos gazdasági tervet kell készíteni, finanszírozást igénybe venni, aztán várni a jó szerencsét, hogy ne okozzon túl nagy pusztítást a kiszámíthatatlan, egyre szélsőségesebb időjárás. Kötéltáncot járnak az egyéni gazdák és a mezőgazdasági nagyvállalatok.

De mi ebben olyan izgalmas? Ötven év alatt biztos megtérül a beruházás! Aha... Ezeket a traktorokat már nem ötven, hanem öt évre veszik, utána beszámíttatják az új gép vásárlásába, a régi masina még szolgál valahány esztendőt új tulajdonosánál, majd...? Mi lesz aztán?

Természetesen nem kételkedünk a szerkezet minőségében, élettartamában. A „vas”, a motor, az erőátvitel, a hidraulika nyilvánvalóan tartós. Csakhogy az egész traktort átszövi az elektronika, vagy akár úgy is mondhatnánk, hogy a traktor nem más, mint egy számítógépes rendszer perifériája. Szenzorok sokasága figyeli a működési paramétereket, szabályozza a turbómotor károsanyag-kibocsátását, mindenféle automatika veszi le a vezető válláról a monoton ismétlődő műveletek terhét. A műszeregység folyadékkristályos, a kezelőfelület egy (vagy kettő, három) érintőképernyő, a traktor adatokat szolgáltat a cég üzemvezetésének, és távolból is fogad utasításokat. Ha bármi hibája támad (márpedig támad!), nem nekiáll két ügyes vidéki ember villáskulccsal és kalapáccsal, hanem ki kell hívni a szervizt, amelynek szerelője laptoppal kérdezi le a gép számítógépéről a hibakódot.

Ez teljesen normális, mondhatja valaki, manapság minden így működik. Igen, de kinek van ötéves okostelefonja? Szinte senkinek, mert gyorsabban avul el annál, sűrűbben cserélik. Kinek van tízéves számítógépe? Hányadik operációs rendszer fut rajta? Meddig lesz támogatás, frissítés egy ma vadonatújan megvásárolt traktor informatikai rendszeréhez? Nem tudjuk, nincs ilyen tapasztalat, mert nem telt még el elegendő idő. Sőt, sejtésünk sincs, mert a gyártók csak a fejlődés dicshimnuszát zengik, mintha eszükbe sem jutna, hogy mekkora pazarlás túl korán lecserélni nagy értékű gépeket. Azaz bizonyára eszükbe jut, hiszen éppen ez generálja a forgalmat és a profitot.

Biztató jel, hogy mindig akadnak, akik nem vesztették el a józan eszüket. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban egyre több gazdálkodó nyilvánítja ki, hogy minél kevesebb elektronikát szeretne a traktorjába. Ha elég sokan lesznek, talán az ipar is meghallja a hangjukat. Nagyszerű dolog egy fejlett traktor, de a túlfejlesztés, vagy egy túlfejlesztett traktor nem eléggé stabil hosszú távú műszaki támogatása már jelentős kockázati tényező, amely nem kevesebbet veszélyeztet, mint a nagyüzemi termelésre ráállt és már rá is szoruló társadalmak élelmiszer-ellátását.