Hogy is mondta Jean-Paul Sartre francia író-filozófus: „A pokol – a többiek!” Robinsonként egyedül élni egy lakatlan szigeten senki sem szeretne, de az is őrjítő, ha túl sok embertársunk vesz körül, mindig belebotlunk valakibe. Demokráciában addig terjed valaki joga, ahol a másiké elkezdődik. Mekkora a mozgástere valakinek, egy három-négymilliós agglomerációban? Körülbelül akkora, mintha kalodába zárták volna. Persze még mindig sokkal jobb a helyzetünk, mintha Kairóban élnénk, de ez sovány vigasz.

Autós náció vagyunk. Amikor fél évszázada, a hetvenes években, beindult nálunk a motorizáció, keskeny, belvárosi utcákban, nagy bérházak előtt, mindenki talált parkolóhelyet a közvetlen közelben, persze díjmentesen. A jelzőlámpáknál első zöldre lehetett átjutni, ismeretlen volt a forgalmi dugó. Nyamvadt Trabantokkal, 60 lóerős Ladákkal percek alatt lehetett elkocsikázni főváros-környéki településekre. Ma gyökeresen más, sokkal rosszabb a helyzet. A budapesti agglomerációra már tíz éve ki lehetett volna tenni a „megtelt” táblát, amikor egymillió autó nyüzsgött benne, de számuk azóta háromszázezerrel nőtt.

Megtiltható, hogy újabb és újabb kocsit vegyenek az emberek? Nem, mert joguk van hozzá – és érvényesítik is! Ezáltal mindenki megszerzi magának az individuális mobilitás eszközét, de ugyanakkor a többi autós forgalmi akadályává, poklává válik. Közös gyehennává tettük lakókörzetünket, együtt szenvedünk benne.

Megtiltható, hogy kiköltözzenek a kies vidékre a zsúfolt főváros lakói? Nem, ehhez is joguk van, százezrével építkeztek hangzatos, hangulatos nevű lakóparkokban. Csak arra nem gondoltak, hogy Álomvölgyből rémálom-völgy lesz, pusztán a parcellázástól, pici telkekre épített nagy villáktól. Épp az szűnt meg, ami az első területbejáráson megtetszett: az üde természet. Bejárni Budapestre dolgozni, suliba, szórakozni, a régi egy plusz egy sávos országúton egyre frusztrálóbb, szörnyű időpazarlás. Persze elvárnák, hogy „állam bácsi” építse ki az úthálózatot, amire azáltal is csökkentették az esélyt a kivándorlók, hogy valahová ötletszerűen odapottyantott telepükre valamilyen forrásból üzletet, közösségi teret, orvosi rendelőt, óvodát kell létesíteni valakinek.

Nagyon sokan vonultak ki a semmi közepére, vagy olyan magas hegyoldalra, ahonnan autó nélkül ki sem lehet mozdulni. Sőt, nem is elég egy autó, hiszen más lehet férjuram és az asszonyka menetrendje, a gyerekszállításban, háztartásban vállalt szerepe. Kialakult a kétterepjárós életmód, hiszen aki télen is mobilis akar maradni, olyan helyen, ahol bizonytalan a síkosságmentesítés, hóeltakarítás, 4x4-es járműre szorul.

A nagyvároshoz ezer szállal kötődő, anélkül életképtelen „új falusiak” követelőzése infrastuktúra-bővítés iránt, körülbelül annyira etikus, mint azoké, akik „okosban” vettek olcsó telket a reptér mellett, és panaszkodnak a felszálló gépek zajára, illetve löszfal szélére építkeztek, és önkormányzattól, biztosítótól, államtól várnak mentőövet, ha megcsúszik alattuk a talaj.

Ellenünk fordult a haladás, a nagy jólét. Hogyan hozhatjuk ki a legjobbat a helyzetből? A Budapest Környéke interjút közölt Vitézy Dáviddal, tőle vettem át a kétterepjárós életmód kifejezést, és megszívlelni valónak tartom tanácsait. Igen, szét lehet spriccelni a városmagból, de nem ötletszerűen kijelölt zöldmezős lakóparkba, hanem vasútállomástól legfeljebb sétányi távolságban létesített új, élhető településrészbe. Nem kell napról-napra, jelentős idő és költség ráfordításával, autóban kínlódni, hanem kulturált, kényelmes, modern vonattal, út közben akár újságot olvasva, laptopon dolgozva lehet beutazni közvetlenül a belvárosba, ahonnan percre pontosan járó közösségi közlekedés visz tovább.

Tudomásul kell venni, hogy egy-egy emberöltőnyi idő (25-35 év, amennyi egy nemzedékváltáshoz kell) alatt többet változik a világ, mint korábban évszázadok, évezredek alatt. A húszadik század egyik legnagyobb hatású jelensége az egyéni motoros közlekedés lehetőségét emberek milliárdjainak megadó automobilizmus volt. Nagy árat fizettünk érte: geológiai léptékben nézve pillanatok alatt elfogyott a földtörténeti korszakok alatt keletkezett olajkincs, üvegházhatású gázok halmozódtak fel a légkörben, hozzájárulva a klímaváltozáshoz, autóroncsokkal, lehasznált gumiabroncsokkal szennyeztük be környezetünket, és folytathatnám… A huszonegyedik század az individuális motorizáció átalakulásával (benzines helyett villanyautó), és visszaszorulásával kezdődik. Annyi a kiszámíthatatlan tényező – migráció, tartósan megmaradó járványok, országok nyersanyag-monopolhelyzetbe kerülése, nagyhatalmi átrendeződések – hogy csak egy biztos: semmi sem biztos.

Nagy kérdés, hogy családok anyagi erejének jelentős hányadát mennyire érdemes olyan átköltözésre fordítani, amely a továbbiakban visszavonhatatlanul hozzábilincsel egy vagy két magánautóhoz. Jó, ha van kocsink, lehet vele hétvégén, nyaraláskor kimozdulni a megszokott környezetből, de ne legyünk feltétlenül, minden nap rákényszerülve, egy olyan korban, amikor ezzel ellentétes irányban mennek a dolgok.