Az életedben a tűz milyen szerepet játszik? Gondolom, a lelked is ezzel rokon.

Nem gazdag családból származom. Mivel nyolcan voltunk gyerekek – hat fiú és két kislány - igen szűkös körülmények között nőttünk fel. A tűzimádásom talán onnan ered, hogy nálunk nemhogy központi fűtés nem volt, de még kályha sem. A faszenet legyezgettük az udvaron, egy díszes széntartóban. Olyasmit képzeljen el, mint amilyenben manapság a grilleket sütik. Aztán, mikor a szén felizzott, bevittük a házba. Akkoriban nem nagyon tudtunk arról, mi a szén-monoxid. Örültünk, hogy kis meleghez jutottunk. Úgy, ahogy régen a magyarok is szabad tüzet raktak a sátorban vagy a konyhában, a kémény pedig a helyiség közepén volt. Ha egy tojást vagy krumplit akartunk sütni, beleraktuk abba a parázsló faszénbe. Máig él az emlékeimben annak a kovászos kenyérnek az emléke, illata, amit egy szimpla vasplatnin készítettünk. Más nem kellett hozzá. Mindig a tűz közelében akartam lenni, élveztem a látványát. Annyira, hogy kisfiúként egyszer majdnem rá is mentem. Volt egy kis megtakarított pénzem. Azon a bazárban egy egészen kevés lőport vettem, gondoltam, kipróbálom, mint a tűzijátékot. Először csak egy körömnyit dobtam a tűzre. Tetszett nagyon, ahogy lobbant. Felbátorodtam, és az egészet rádobtam. Akkorát robbant, hogy méterekre repített. A karom is megégett akkor. De a tűzimádattól ez sem tudta elvenni a kedvemet.

Hogy emlékszel vissza a fiatalkorodra?

Kalandos történet. Édesapám, aki tisztviselő volt, elég fiatalon, 44 éves korában meghalt, és 8 gyermeket hagyott maga után. Annyira szegények voltunk, hogy még a temetési költségekre is kölcsönt kellett felvennünk. Az édesanyám azt mondta: fiam, te következel. Neked kell dolgozni, hogy a két bátyádnak ne kelljen abbahagyni az iskolát. Számomra ez akkor természetes volt. Azzal viszont nem számoltam, hogy besoroznak katonának. Olyan fiatal voltam, hogy édesanyám lőgyakorlat előtt vattát tett az ingem alá, hogy ne üssön túl nagyot a puska. Hajnalban mentem katonai kiképzésre, utána dolgozni, este pedig az iskolába tanulni. Számomra a legkisebb könnyebbség is örömet okozott akkor, de fiatal voltam, bírtam. Úgy gondoltam, minél nagyobb terhelést viselek el, annál kitartóbb és erősebb leszek. Ahogy az ember immunrendszere is ellenállóbbá válik, ha edzésben tartja magát.

Hogy kerültél végül a kurdisztáni hegyekből a budapesti Műegyetemre?

Idővel az egyik bátyám elvégezte a főiskolát, így eltarthatta a családot. Édesanyám akkor azt mondta nekem: fiam, szabad vagy, mostantól azt lépsz, amit jónak látsz. A testvéred viszi tovább a stafétabotot. Az persze eszébe sem jutott, hogy külföldre is mehetek. Jött a rendszerváltozás, megdöntötték a királyságot, hatalomra került Szaddám Huszein, jó viszonyba került az akkori szocialista országokkal, és rengeteg ösztöndíjat hirdettek meg irakiak számára Kelet-Európában. Én is érdeklődtem a bagdadi művelődési minisztériumban. Emlékszem, akkor mindenki Moszkvába akart menni. Én is afelé kacsintgattam, ahogy az összes haverom. De ekkor közbeszólt a véletlen. Egy szintén kurd diákkal futottam össze, aki azt mondta: Karim, ne menj Moszkvába. Van egy sokkal jobb hely, Magyarország. Jelentkezz át, nem fogod megbánni. Ez a találkozás eldöntötte a sorsomat: 18 évesen elhagytam a szülőföldemet és Budapestre utaztam. Én ugyan nem iszom szeszes italt, de az érkezés örömére berúgattak az évfolyamtársaim magyar pálinkával.

A magyar nyelvet mennyire volt nehéz megtanulni?

Egyáltalán nem. Sokkal könnyebben ment, mint például az arab anyanyelvűeknek. Ők nem tudták ejteni az ny, a zs vagy a ty betűt. Én meg három hónap után már beszéltem, előadásokat hallgattam a Műegyetemen. Meggyőződésem, hogy valami rokonság van a kurdok és a magyarok között. Nemcsak a kiejtés ment könnyen, hanem sok olyan szót is felfedeztem, ami kurdul is nagyon hasonló. Azt azért is mondhatom teljes meggyőződéssel, mert amikor rokonaim érkeztek látogatóba, néhány nap után egyedül vásároltak a Lehel piacon.

Miért építészmérnöknek jelentkeztél?

Először közgazdásznak akartam menni. Akit érdekelt a politika, annak a zöme odament. Én bementem pár előadásra, és rájöttem, ez nem nekem való. Viszont mindig kreatív gondolkodású voltam, otthon folyton bütyköltem, és ügyesen rajzoltam. Azt mondtam magamban: olyan helyet kell választani, ahol rajzolni lehet. Akkor legyél építész - tanácsolták. Nem bántam meg. Alapos tudást és sok barátot szereztem a szakmában. Az egykori évfolyamtársaimmal máig tartom a kapcsolatot.

A végzés után dolgoztál építészmérnökként?

Persze, hogy dolgoztam az eredeti szakmámban is. Az Uvatervnél lettem tervező, de az izgága természetem miatt hamar kiderült, hogy nem tudok naponta 8 órát a tervezőasztal mellett ülni. Naponta hússzor mentem kezet mosni a fehér köpenyemben, hogy felállhassak kicsit a székből. Nyilvánvaló volt, hogy valami mást kell csinálnom. Olyat, ami szabadabb életet, kevesebb kötöttséget jelent. Ajánlgatták a gombatermesztést, de nem tetszett a pincék világa. Elvetettem.

Hogy jött képbe gomba helyett a kandalló?

Ha poénkodni akarnék, azt mondanám, kaptam egy égi jelet. Mégpedig a házasságkötésem napján. Addig egyetlen kályhát ismertem. Azt, amivel az albérletünkben fűtöttünk. Eljött az esküvő napja, ideérkezett Irakból két bátyám. Túl voltunk már a ceremónián és a banketten, és ünnepi ruhában visszamentünk a lakásba. A házi néni annyira szeretett bennünket, hogy mindent odakészített a tűzrakáshoz: fát, gyújtóst, brikettet. Én meg a nagy izgalomban úgy megraktam a kályhát, hogy amikor begyújtottam, belobbant az egész. A feleségem ott állt a hófehér menyasszonyi ruhájában, és egyszer csak: bumm. Csupa korom lett minden. Lehet, hogy emiatt a malőr miatt lettem kályhás. Nehogy ez még egyszer előforduljon velem az életben. De az arám jól viselte, ma is ő a feleségem.

Magyar lányt vettél el?

Igen. Nagyon szeretem a feleségemet. Egyetemistaként itt nem volt senkim. Úgyhogy, amikor elvettem Babikát, őt halmoztam el minden szeretetemmel. Meg a kisfiunkat, Árpádot, aki nem sokkal később megszületett. Olyan alomból, olyan kultúrából jöttem, amit a szeretet vezérel. Ez ingyen van, mégis ez a legdrágább, amit a családtól kaphatunk. Végzés után nem is akartam itt maradni. Akkor már, mint diplomás építész, a feleségemmel az oldalamon visszamentem Irakba, Kurdisztánba tanítani. A felségemnek meg akartam mutatni, honnan jöttem, hogy él a családom, miből élek, hogy tudja, mit vállalt, amikor hozzám jött. Akkor a fiunk, Árpád már kétéves volt. Reggelente elmentem az egyetemre, este jöttem vissza, addig meg a feleségem a családommal töltötte az időt. A nyelvet nem beszélte, de igyekezett alkalmazkodni. Segített főzni, megtanulta az ottani recepteket. A mai napig kurd ételeket főz nekem. Ráadásul veszélyessé is vált a helyzet Irakban. Szaddam és a kurdok között kitört a háború. A feleségemet távol akartuk tartani ettől, nehogy megijedjen. Egy nap, amikor épp tüzérségi párbaj zajlott, és a lövedékek a fejünk felett repkedtek, a feleségem megkérdezte édesanyámat, mik ezek a robbanások. A mama meg azt mondta neki: Szaddámnak születésnapja van, tűzijátékkal ünneplik.

Ő hogy viselte ezt a helyzetet?

Láttam rajta, hogy szomorú. Meg is értettem, hisz én a napjaimat tőle távol, munkával töltöttem, esténként találkoztunk csupán. Őneki nap közben a nagymama maradt, akivel kurdul kellett volna kommunikálnia. Nálunk természetes dolog, hogy a három generáció egy fedél alatt él. Mi nem mellőzzük az idősebbeket. Úgy tartjuk, hogy a fiataloknak szükségük van az öregek bölcsességére és élettapasztalatára, hogy ne kövessünk el az életben elkerülhető hibákat. Európában ez másként van, amivel én nem értek egyet. Itt alighogy kinőnek a tinédzserkorból a gyerekek, azonnal elhagyják a szülői házat. Magukra hagyják az öregeket. Szerintem ez nincs jól így. De visszatérve a feleségemre: egy idő után arra a döntésre jutottunk, hogy visszajövünk Magyarországra. Bár odahaza, Irakban jó fizetésem volt, mindent megtettem, hogy a feleségem ne érezze szorongva magát. Volt egy kis lakásunk a XIII. kerületben, azt fenntartottuk, hátha nem sikerül visszailleszkedni Irakban. És elkezdődött egy új fejezet az életünkben. A kandallós korszak.

Még maradjunk egy percre Kurdisztánnál! Ahogy múlnak az évek, az ember mind gyakrabban emlékszik vissza a gyerekkorára. Gondolatban milyen gyakran térsz vissza a szülőföldre? Mennyire fontosak a gyökereid, a szélesebb értelemben vett családod?

Sokat álmodok velük, egyre többet hívom őket. Hála az internetnek, ez most már megoldható. Régen az egész fizetésem ráment volna, ha 10 percet beszélek a családtagjaimmal. Most pedig látom is őket. Sokat gondolok haza. Hiányzik nagyon....

A családi gyökerek kapcsán meg kell kérdeznem: hol tanultál meg sütni, főzni? Láttalak ugyanis olyan tévéfelvételeken, ahol a saját készítésű kemencédben saját recept alapján sütsz ételt. Ez is Kurdisztánból ered?

Nem, ez a szakmám hozadéka. Én a hangszerkészítővel hasonlítanám össze a mesterségemet. Aki a hangszert készíti, annak muzsikálni is tudni kell. Vagy ott az orvos, aki, ha feltalál egy új szérumot, először magának adja be. Aki kemencét épít, annak a sütés minden csínyját-bínját ismernie kell. Én is kötelezően kipróbálom, hogy süt a kemence. Ahogy elkészült, mindjárt befűtöttük, kipróbáltuk. Lehet, hogy egyszer-kétszer nyers maradt az étel, vagy odaégett, de minden ilyen alkalom újabb tapasztalattal járult hozzá, hogy a kemence is és az étel is tökéletes legyen. Gyakran csörög a telefonom, hogy mester, ajánljon receptet a kemencéhez. Amikor főztem, a stáb és a vendégek is hatalmas élvezettel ették azokat az ételeket, amelyekben a magyar és a kurd gasztronómiát vegyítettem. Nem komplikált ételekről van szó. Például, ha jöttek forgatni, összedobtam egy egyszerű tejfeles lepényt. Mondtam nekik, szaladjanak át a közértbe lisztért. Én meggyúrom, letakarom, hadd pihenjen, aztán már semmiből nem áll a kemencében kisütni. Borbás Marcsi is azt mondta: olyan finom kenyeret régen nem evett, mint amilyen az én kemencémben sült. A kemence melege vagy a grillsütőbe rakott étel illata ráadásul ünnepi hangulatot varázsol. Kivételes élmény elborozgatni a búbos kemence mellett a barátokkal, de az egész családot is összetartja. Gyászban, örömben egyaránt. Eszköz arra, hogy a merev, gépies gondolkodásból kiszakadjon az ember. Amikor a fiaméknál vagyunk, és látják, hogy felszáll a kéményből a füst, odagyűlik a család, az unokák meg egyre azt kérdezgetik: papa, mi készül?

Mi a kedvenc ételed?

A leves. Ott kezdődik, hogy egy felfűtéssel a külső kemencébe hat órán át lehet folyamatosan rakni a tepsiket. Ez maga a csoda. Napközben kisütjük, amit kell, aztán este, mielőtt lefekszünk, betesszük a levest éjszakára. Órákon át, szép lassan ott fő. Így minden íz benne marad. Az étel közvetlenül nem találkozik a tűzzel, hanem a visszasugárzása puhítja a belevalókat. Olyan finom levest gázon senki nem csinál, mint amilyen finom leves az én kemencémben készül.