Nagy kincs a szálloda vagy az airbnb-s lakás elérhető parkolóval. Még akkor is, ha előbbiek írtó drágák tudnak lenni – még a franciákhoz mérten is -; mivel le lehet dobni valahol az autót. Pár órás repülés a céltádumhoz közeledve pofátlanul megdráguló jegyekkel, vagy inkább irány New York a jó öreg négy keréken ennek minden előnyével és hátrányával? Akár igen, de utóbbi esetben gondosan elő kell készíteni egy ilyen jellegű utat, mert ez nem a budapesti vidék, ahol végső soron a legtöbb parkolóházban akad hely jobb alternatíva hiányában. Minden egy pillanat alatt megtelik, áradnak az autók a lehajtókról a városba, így füstbe ment terv arra játszani, valahol akad pont egy hely ennek az ötméter feletti SUV-nak...

A szabadtéri parkolóhelyek árai óradíjban nagy szórást mutatnak szintén a céldátum függvényében, de az elegáns manhattani utcákon egy 9 ezer forintos parkolás simán összehozható... – ja, bocsánat, természetesen csak három órára! Napijegy akad 15 ezerért, de hamar elkezdtem fürkészni a parkolóházak oldalait, mert persze havibérletet sem volt kedvem venni 30-60 ezer forintért, hogy még mindig csak az utcán állhassak. A parkolóházakba a legdrágább bérletek havi 120 ezer forint körül megálltak.

A spothero alkalmazással szerencsére jó előre lehet helyet foglalni elfogadható áron. Utcai, illetve parkolóházbeli opciók egyaránt léteznek. Két héttel előre sikerült egy 12 órás napijegyet megváltanom 9 ezer forintért (a legolcsóbbak között volt), amelyre még 4500 forint felár került a kocsi hétszemélyes mivolta és tekintélyes méretei miatt - bezzeg a Teslákra és a luxus sportautókra nem vonatkozik semmi szigorítás. Egy kicsi, úgy 100 „fős” parkolóházat szemeltem ki. Egy szint, a kocsik sorban, de egymás hegyén-hátán álltak; az emelős megoldást felvonultató egyéb garázsokat figyelmen kívül hagytam: ha kell valami a kocsiból, senki nem fogja a kedvemért leemelni majd visszatenni. Itt jól kell sáfárkodnia a kollégának a parkírozással, észben tartani az állandó és a napi vendégek körforgását. Adott esetben, ha túl korán ér vissza az ember, könnyen lehet, hogy sokat kell várni, mire egy halom másik járgánnyal arréb bírnak gurulni, kiszabadítva a közvetlen befecskendezéses V6-os harcost, amelyenek szerény alapjárati hangját és teljes terhelésnél öblös orgánumát szívesebben hallgattam a New York-i angol helyett, amelynél talán még egy fáról éppen leugró, dzsungelbeli bennszülöttet is jobban meg lehet érteni.

Gratulálok, amit főztél, meg is eszed: kelett ez nekem? Egy pillanatra elbizonytalanodtam az utcára kilépve egy ekkora világvárosban. Csupán csak 8,6 millióan élnek itt, szóval Párizs ehhez képest bakfitty. De nemcsak a számokat látva éreztem magamat elveszve egyszál lelkes szalonlátogató magyar újságíróként, hanem frankón fizikailag is ezek között a kapitális méretű felhőkarcolók között a sokadik sugárút és a még sokadikabb utca sarkán... A világon nincs ennyi híresség, nem hogy Amerikában, akikről ezt a négyzetrácsos elrendezésű, temérdek utcát el lehetne nevezni.

Aztán a peremrészen friss levegő, a gyönyörű tulipánok és a filmbeillő, tűzlépcsős sorházak hamisítatlan képe meghozták a sétához való kalandvágyat, mert hogy az autós céltudatosság és indíttatás már tavaly borítékolva lett bennem: a sok Genf, Párizs és Bécs után akkor végre valami még izgibben is kint leszek, tisztességesen megnézve az amerikai járműcsodákat és világpiaci ritkaságokat.

A 2019-es New York-i Nemzetközi Autószalonnak a Jacob K. Javits Convention Center adott otthont, amely Manhattan nyugati felén fekszik, rögtön a parton. Vagyis gyakorlatilag máris megérkeztem, ahogy betettem a lábamat, illetve begördültem New Yorkba a Lincoln alagúton keresztül, amelyen az egyszeri áthaladásért 10 dollárt fizettem befelé, kifelé csak jelképes 1-et. Ez további pluszköltségként jelentkezett egy fizetős útszakasz kb. húsz dollárján felül: a kontinensen kevés helyen díjkötelesek az autópályák, nos, természetesen nekem sikerült kifognom egyet.

A látogatószám messze nem veri a párizsi kiállítás egymillió feletti bűvszámát, inkább átlagos genfinek tudható be 600-650 ezres értékével; ugyanakkor arról sem szabad megfeledkezni, hogy ekkora batár kontinensen az amerikaiak néha havonta rendeznek nagy autókiállítást sorrendben a legnagyobb városokban, vagyis európai szemmel és mércével nézve más megvilágításba kerülnek az ilyen jellegű események.

Micsoda tételek amellett, hogy egy szakadt, 350 ezer km körüli Honda Civic-re havi szinten 20 ezer forint a biztosítás úgy, hogy jó vezető vagy. Középkategóriás autót legkedvezőbb esetben átszámolva körülbelül 45 ezer forintos havidíj mellett már hazavihetsz X forint önrész esetén, de mindig a biztosítás a necces errefelé – és akkor nálunk meg drágult kicsit a kötelező, tragédia... Igen, otthoni viszonylatban senki sem örül a díjak emelkedésének, de itt mintha a Holdon járnék, olyan további tételárak vannak, hiába versenyképes maga a járművek ára.

Önmagában New Yorkban élni már egy nagyon drága dolog az itteni nyelvek szerint, de azt hiszem, a cikkből jól látszódik, mekkora átok egy autó ebben a jó metróhálozatú városban. Három sarok fél óra alatt, drága parkolók, limitált helykínálat, nagy autók, valamint országszinten drága biztosítás. Aki itt él és autója is van, az duplán különlegesnek érezheti magát. Ezektől függetlenül máris belezúgtam Manhattanbe.

A cikksorozat tovább folytatódik az amerikai autós kultúra és sajátosságok bemutatásával.