Minap beléptem egy autókereskedés bemutatótermébe, körülnézni. Halk, furcsa hangok ütötték meg fülemet, rájöttem, hogy mesterséges intelligenciájú kocsik beszélgetnek egymással, kiértékelve a közöttük járkáló, ajtójukat nyitogató, ülésükbe betelepedő vevőjelölteket. Az egyik szinte felsikoltott: „Nézzétek ezt a tetkós piercinges, önjelölt Max Verstappent, milyen nagyra van magával! Ha megvenne, biztos őrülten hajtana, nagy valószínűséggel totálkárba vinne… Csak ez meg ne vegyen!” Mire egy másik járgány: „Nézd csak a házaspár komisz kölkeit, biztos összecsokiznák kárpitomat, besároznák az első ülés támláját, rossz dolgom lenne náluk!” Vagy: Jesszusom, ez a szemlátomást ügyefogyott nő, műszaki antitalentumként halálra kínozna!” Közbeszól valaki: „Szívesen lennék e kulturált férfi és nő autója, úgy vélem, kíméletesen kezelnének, hosszú életkoromat megalapozva, megbecsülnék képességeimet, arra használnának, amire terveztek!”

Persze csak fantáziámban hallgattam ki autókat. Mesterséges intelligenciájú gépkocsik ugyan figyelik környezetüket, egymással kommunikálva figyelmeztethetik vezetőjüket karambolveszélyre, de még nem tartanak ott, hogy véleményt alkossanak emberekről, kicseréljék megfigyeléseiket, sőt önfenntartási ösztönük sincs. Épp mostanában volt internetes hír, hogy a Google kirúgott egy mérnököt, mert azt posztolta, hogy emberi lénynek képzeli magát egy mesterséges intelligenciájú számítógép, és ennek megfelelően viselkedik. Most nem ez a fő téma, hanem, hogy milyen alapon választunk társat (járművet) közlekedéshez, illetve akár élettársat (feleséget, férjet), valamilyen fokú természetes érzelmi intelligenciánkkal, vagy annak hiányában.

Ma már gyakorlatilag mindenki autóválasztó, akár vásárlóként, vagy mert beleszól a döntésbe, mint házastárs, gyerek, jó barát. Megfogalmazzák igényeiket, elvárásaikat a batárral szemben, mekkora legyen a férőhely, milyen színvonalú a komfort, az állandó online kapcsolat, hány lóerő kéne, és mennyire dizájnos karosszéria tetszene? De kinek jutott valaha is eszébe gondolni arra is, hogy milyen gazdája lesz majd ő annak a kocsinak, nem szisszenne fel a tervezője, látva hogyan bánik vele? Egy géppel, tartós fogyasztási cikkel szemben magától értetődő viselkedés nem táplálni kölcsönös érzelmeket. Hiszen az autónak nem is lehetnek emóciói.

Mégis jó lehet ilyesmit feltételezni, egy pillanatra tükörbe nézni, mielőtt elvisszük a kocsit a kereskedő szalonjából. Sose árt némi önismereti gyakorlat. Csak saját követelményeinket fogalmaztuk meg, autónknak ez akár ártalmas is lehet, de semmi baj, majd garanciális mederbe tereljük az ügyet. Ám például házasságra nem vonatkozik érvényesíthető garancia. Tessék a párválasztás, udvarlás, együtt járás idején nemcsak arra gondolni, hogy mit kaphatok a másiktól, hanem összeszedni, mi mindent adhatok én neki! És tessék emberi lényhez méltóan bánni párunkkal, nem úgy mintha sorozatgyártású ipari termék lenne. Autónak nem kell, nem is lehet örömöt szerezni, de egymásnak annál inkább, ez a tartós boldogság titka. Ha sokan betartanák ezt az apró szabályt, kevesebb lenne a válás, az egyik szülőjét elvesztett gyerek. Sajnálatosan általános, hogy olyan könnyedén engedik el emberek egymás kezét, mint ahogy lecserélik a megunt járgányt.

Eszembe jut egy másik példa is. Az állatmenhely valamennyi ebe gazdás kutya szeretne lenni. Nagyon jól tudják, mit jelent, ha besétál egy ember, megnézi őket, figyeli, hogy melyik jön oda hozzá, mutat rokonszenvet, és végül valamelyikükre rácsatolja a magával hozott nyakörvet, pórázt, és elvezeti. A kutya boldogan megy vele, a többiek szomorúan nézik. Egy kutyával mély kontaktus alakulhat ki, éppen ez a lényege vállalásának, és itt már fel kell tennie kérdéseket a leendő gazdának: tudok annyit sétálni, kirándulni, amennyire ez a fajta vágyik, nem kell majd egész nap hevernie egy vizslának? Türelmes nevelője leszek kutyusomnak, vagy indulatos, goromba gazdaként félemlítem meg? Nem teljes a párhuzam az autókereskedéssel, ott bármeddig jól elállnak a kocsik, nem vágynak ki a forgalomba. Mégsem árthat elgondolni, hogy melyik kocsi szaladna oda hozzánk, tekintetével kérve, hogy őt vigyük magunkkal. Netán ez lehetne egy sikeres vásárlás, évekig tartó használat egyik titka?

Ne szégyelljünk gondolkodó szellemet képzelni autónkba, amelynek sokan nevet adnak, sőt családtagnak tekintik. Az ilyen ártatlan kedvtelések örömöt szereznek, és rávezethetnek egyéb játékos furfangokra is, például, hogy ne mindig magunkat állítsuk középpontba, hanem vegyük figyelembe emberi, gépi partnereink igényeit is, és próbáljunk egyensúlyt találni a sivár önzés és a mások szeretete között. A „mit várok” és a „mit adhatok” dilemmáját segíthet feloldani, ha az utóbbit tekintjük fontosabbnak, több jutalmat kaphatunk, mint puszta egocentrizmustól.