Elképzelem, hogy néptelen környéken vezetek autót, és az országútról szemem láttára rohan be egy kocsi, netán motoros az erdőbe, vagy utólag veszem észre, mi történt. Nagymértékben rajtam múlik a baleset áldozatának, áldozatainak további sorsa. Azonnal megállok, odasietek segíteni. Nagyon sokféle helyzet fogadhat, esetleg nem egyértelmű, hogy mit is tegyek.

Persze az első körülnézni, megállapítani, hogy hány ember érintett, él-e még valaki, milyen súlyosnak tűnnek a sérülések. Az alapértelmezett második tennivaló előkapni telefonomat, felhívni a 112-es segélyhívó számot, jelenteni, pontosan hol és mit találtam, válaszolni a diszpécser kérdéseire, hogy mielőbb odaérhessenek a professzionális mentők, akár autóval, akár helikopterrel.

Miért írtam, hogy „alapértelmezett” kötelesség kihívni a jól felszerelt, hozzáértő mentőket – van alternatíva? Előttem áll egy, az áldozatnak sorsdöntő dilemma. Mondjuk, összetört motorkerékpár közelében fekszik a motoros, látszólag sértetlenül, keze-lába ép, fejét megvédte a sisak. De amint észrevesz, megszólít, hogy egyik végtagját sem tudja mozdítani, mert nyakát törte, állapota quadriplegia, négyvégtag-bénulás. Könyörög, hogy hagyjam ott meghalni, ne jusson hippokratészi esküt tett orvosok kezére, akik könyörtelenül további életre ítélik, teljes körű ápolásra szorulva. Hogyan reagáljak?

Csak egy példát mesélek el. Anno, hegymászóként megegyeztünk partneremmel, hogy ha valamelyikünk olyan súlyosan sérül, hogy nem akarja túlélni, akkor a másik ne adjon le vészjeleket, ne rohanjon hegyi mentőkért (még nem létezett mobiltelefon), hanem maradjon bajtársa mellett, enyhítve kínját, míg kiszenved. Szerencsére nem kerültünk ilyen helyzetbe, elhatározásunk elméleti maradt. Kérdéses, hogy mi lett volna egy adott konkrét szituációban. Ilyenkor szinte Isten szerepébe kell lépni, eldönteni egy emberi lény végzetét.

Máskor is előfordulhat, hogy élet-halál ura felhatalmazást kap a véletlenül kiválasztódott segítő. Tengeri hajókatasztrófában (például Titanic) a kapitány tiszte kijelölni, ki szállhat be az emberek számánál kisebb befogadóképességű mentőcsónakokba, illetve kiket ítél, saját magával együtt, alighanem halálos kimenetelű úszkálásra. Több áldozatú balesetek után a mentő, illetve orvos kötelessége sorrendet megállapítani, hogy kiket vegyenek előbb kezelésbe. E morális jog, illetve kötelesség neve triage, magyarul betegosztályozás. Természetesen súlyos hiba olyan sérültre pazarolni időt, akinek nincs túlélési esélye, míg vele foglalkoznának, más valaki elhunyhat. A legsúlyosabb „esélyes” sérülttől, betegtől a kevésbé súlyosak felé haladva kell ellátni őket.

Hogyan állapítsa meg egy egészségügyben járatlan, és amúgy is stresszes egyén a helyes sorrendet? Valaki karjából lüktetve spriccel a vér, hamar el kell kötni, különben egy perc alatt vége lehet. Nem biztos, hogy a leghangosabban jajgató, ordító sérült a legsúlyosabb, komolyabb szimptóma lehet a néma csend, eszméletlen állapot. Ha egy család járt szerencsétlenül autójukban, alighanem helyes figyelembe venni a családi állapotot is: a nagyszülő maradhat a végére, a két szülő a legfontosabb, utánuk a gyerekek – de ez egyéni megítélés kérdése.  

Gyakorlati példa, profi mentők gyakorlatából: gépkocsi ütközött motorkerékpárral. A motoros a helyszínen meghalt, utasa, egy lány, kritikus állapotban fekszik az úttesten. Az autóban mindenki megsérült, mert nem csatolták be biztonsági övüket. A kormánykeréken landoló sofőr a legsúlyosabb állapotú. Belső hangunk talán azt mondja, hogy igazságos lenne az ártatlannak segíteni először, nem az önhibájából pórul jártnak – ő maga tehet bajáról, a népszerű mondás szerint „aki hülye, haljon meg!” Mégis őt kellene először ellátni, mert a lány megmentéséhez csoda kellene.

Ugyan a jogosítvány megszerzése közben tanultunk elsősegélyt, és vizsgáztunk belőle, autónkban pedig ott van a vöröskeresztes doboz, kötszerrel, ezzel-azzal. Mindez nagyon kevés, tragikusan elégtelen lehet egy baleset után. Persze nem kell mindenkinek mentőápolói képzést végeznie, kocsiját telezsúfolni egészségügyi felszereléssel, fogadjuk el, hogy nem minden helyzetet tudunk megoldani. Csak annyi a dolgunk, hogy a hivatásosak megérkezéséig tegyünk annyit, amennyi tőlünk telik. Ennyivel már tiszta lehet a lelkiismeretünk, akkor is, ha netán mi okoztuk a balesetet, de még inkább, ha csak tanúi lettünk következményeinek.

Még ha nem is vagyunk mentők, orvosok, akkor is hagyatkozhatunk józan eszükre, valamit választanunk kell, mert az lehet a legrosszabb, ha nem teszünk semmit. Ne hagyjuk, hogy a felelősség megbénítsa tudatunkat, gondolkodásunkat, járjunk el megérzésünk szerint, akár még rá is hibázhatunk az optimális megoldásra. Nem árt gondolatban előre felkészülni egy ilyen feladatra!