Ki találta fel az autót? Attól függ a válasz, hogy mit értünk az „autó” fogalmán. Az első valóban használható géperejű kocsit Gottlieb Daimler építette, tehát övé a találmány, az innováció érdeme. Követői és ő maga is – a Mercedes-Benz márka alapítóját tisztelhetjük benne – egyre nagyobb teljesítményű, kényelmesebb modelleket fejlesztettek ki és gyártottak, uralkodóknak, jómódúaknak, a felső tízezernek. Kétségtelen a kvantumugrás a műszaki fejlődésben, de jó darabig ritkán látható kuriózum maradt a gépkocsi.

Ahogy ma értjük az „autó” szót, a városainkat, útjainkat elfoglaló járművet, mindennapjaink elengedhetetlen részét, a világgazdaság egyik húzóágazatának termékét, a kisembertől az átlagos jövedelműn át a legtehetősebbekig terjedő vevőkör szinte kötelező tulajdonát, életsegítőjét – nos, ez Henry Ford találmánya, megvalósított innovációja, érdeme. Ő ébredt rá, hogy kisszámú drága autónál mennyivel nagyobb üzlet rejlik rengeteg könnyen megfizethető és fenntartható kocsiban. „Nagy tömegeknek fogok autót gyártani. Elég nagy lesz egy családnak, mégis elég lesz egy ember, aki kezeli, és karbantartja. Annyira olcsó lesz, hogy bárki, akinek jó fizetése van, képes lesz megvásárolni.” Ford bevezette a futószalagos gyártást, a zseniális magyar mérnök, Galamb József konstruálta T-modell tömegtermelését, 19 éves modellciklusa alatt 15 millió gördült ki az üzem kapuján. Ford „tette kerékre Amerikát”, az ő látnoki felismerésének és tetterejének hatására lett az autó „az amerikai ember lába”. Mikor megkérdezték Fordot, hogy ki fogja megvásárolni a néhány percenként elkészülő kocsikat, így válaszolt: „a munkásaim, akiket jól megfizetek”. Tehát akkor és ott, egy futószalag-melós is könnyedén megvehetett egy autót. Henry Ford az automobilizmus atyja, híresen racionális gondolkodású ember volt, nem ideológiákat követett, hanem józan célokat.

A „szilva-emblémás” márka az alapító halála (1947) után is megőrizte eredeti szellemiségét. Milyen egyszerű, praktikus, jutányos vételárú kocsi volt a Taunus, a sportosabb Capri, a Fiesta, a Ford Anglia, a Cortina, az Escort, a Sierra, hogy csak a kontinensünkön népszerű típusokat említsek. A maguk korában nálunk, a „szocializmus” idején elérhetetlen álomnak számítottak, de Nyugaton tömegek vásárolták, a Fiat, az Opel, a Renault és a VW modelljeinek vetélytársaiként. Simán megvehetett egy ilyet akárki, akinek átlagos állása, kis vállalkozása volt.

Azóta nagyot fordult a világ. Jelentősen emelkedtek a gépkocsikkal szemben támasztott követelmények – óriásit javult a biztonság, a komfort, a hatékonyság és a környezet kímélete. Ezzel párhuzamosan sokkal komplexebb lett a gépjármű, bonyolult és drága részegységek kerültek bele, mint a blokkolásgátló, menetstabilizáló, légzsák, (automatikus) klíma, az egyszerű rádiót felváltó infotainment-rendszer, a navigáció, a vezetőtámogató berendezések sora (követési távolságot tartó, vészfékező sebességszabályozó, ütközés-elkerülő radar, valamilyen fokú önvezető rendszer). Magától értetődik, hogy a lassú, spártai T-modellhez képest jelentősen megugrottak az aktuális fizetésekhez mérten az árak. Többet akarunk, többet kell fizetni. A Ford is követte e fejleményeket, nagy tömegeknek tette kényelmesebbé, biztonságosabbá, örömszerzőbbé az autózást.

Természetesen követni kénytelen magasabb instanciák diktátumait, például az EU előírásait, elvárásait. Nagy kérdés, hogy mit szólt volna Henry Ford a klímasemleges autózás erőszakoltan gyors, kipróbálatlan technológiára bízott bevezetésére? Bizonyára felvetette volna, hogy ha sikerül is megvalósítani a zéró helyi emissziójú autózást, akkor is csak nagyon kevéssé csökkenti a klímaváltoztató hatásokat, és ehhez képest aránytalanul sokba kerül, miközben kutya se törődik a légi és a tengeri közlekedés légszennyezésével. Ráadásul csak magának az autónak a kipufogásáról van szó, de figyelmen kívül hagyják a villanyautók előállításának és töltőáramuk megtermelésének környezeti hatásait. Ő, a racionálisan mérlegelő ember, vélhetően ostobaságnak minősítené a dugattyús motorok háttérbe szorítását, kitiltását. Akárcsak a földrészünk energiaellátását biztosító Oroszország elleni „keresztes hadjáratot”, a magunknak többet ártó szankciókat. Nem is beszélve arról, hogy ha „tiszta” közlekedést akarnak, akkor miért állítottak le atomerőműveket, és fűtöttek be újra szénnel tömött kazánokat. Ha a nagy egészet nézzük, nagyon kétséges a végeredmény, miközben óriási a költsége, és az embereknek okozott megrázkódtatás.

Földrészünk ideológiavezérelt, ábrándokat kergető politikai vezetése olyan költségszint-emelést és inflációt idézett elő, hogy Nyugat-Európában megrendül az autóipar. Komoly elemzések prognosztizálják, hogy hamarosan nagy nehézségeket okozhat az ottani középosztálynak egy átlagos kocsi kifizetése. Ha összeomlik az autópiac, magával ránthatja az autóipart, az pedig országok egész gazdaságát – lefelé vezető spirálba kerülhetünk, mint egy dugóhúzóba esett repülőgép. Ezzel a romló helyzettel éppen Henry Ford gazdasági sikermodelljét sikerül fejre állítani.

Eltűnődhetünk azon is, hogy miképp vélekedne a nagy realista, hazájának, az Egyesült Államoknak törekvéseiről? Egyszerre keveredik ellenséges viszonyba Oroszországgal és izmozik Kínával, világháború felé menetel. Henry bizonyára értetlenül, szomorúan csóválná a fejét, és atlanti vezetőkre gondolva, sokatmondóan kopogtathatná homlokát mutatóujjával. Bár az ő nyomdokában járnánk…