Szerző: Bánffi Tibor

Henry Ford 1902-ben alapította meg a Ford Motor Co.-t. Cousens 2500 dolláros kölcsönnel beszállt a vállalkozásba. Éves 2400 dolláros évi fizetéssel a cég pénzügyi vezetője, majd alelnöke lett.

Drasztikus, embertelen kezdeményezései megkeserítették a dolgozók, a beszállítók életét:

Megszervezte az Egyesült Államokat behálózó gigászi értékesítési láncot, amely bemutató szalonnal, javító részleggel és alkatrészbázissal is rendelkezett. A Ford T modellek iránti fokozott kereslet miatt a koncesszió megszerzésért egyre többen versenyeztek. A megoldás óriási előnnyel járt a versenytársakkal szemben. A létrejött díler hálózat iránymutató konstrukcióvá vált.

Cousens következő áldozatai a beszállítók voltak. Az erőfölényt kihasználva arra kényszerítette az alkatrészgyártókat, hogy nyomott áron elégítsék ki az igényeket. A beszállítók csak a munkabéren tudtak „spórolni”. A gumikat önköltség közeli áron, a gyújtógyertyákat ár alatt szerezték be.

Nem kis haszonnal járt az autók, az alkatrészek és a fődarabok fuvarozása. Elsőbbséget élvezett az olcsó folyami szállítás. Legtöbb helyet azonban csak vasúton lehetett kiszolgálni, ezért Cousens az eladókat fő egységekkel látta el és az autók helyi összeszerelésére kényszerítette őket.

Henry Ford felismerte, hogy a növekvő keresletet hagyományos gyártási szisztémával lehetetlen kielégíteni. Cousens kezdeményezte a gyártósor alkalmazását, ami 1913-ban indult. A futószalag sebességének fokozásával az emberi teljesítőképesség határait feszegette. A szakmunka monoton munkavégzéssé silányult. A végeredmény minden várakozást felülmúlt. A 12 órás 28 perces összeszerelés 93 percre csökkent, a termelés 50 ezerről 160 ezerre nőtt.

A Ford gyáraiban folyamatosan romlott a munkamorál. A fluktuáció az egekbe szökött. Az új belépők folyamatos képzése komoly anyagiakkal és nehézséggel járt. Megoldást jelentett az 5 dolláros napibér bevezetése. Couzens tisztában volt azzal, hogy az „ötdolláros” napibér a vezetőségnek a munkabérek és a teljesítmény önkényes szabályozhatóságát és a konjunktúra rugalmas kezelhetőségének hatékony eszközét adta Henry Ford kezébe. Továbbra is fenntartották a 2.5 dolláros alapbért, a további 2.5 dolláros bónusz kifizetését kemény feltételekhez kötötték, melynek egyik legfontosabb kritériuma a teljesítmény volt. Előnyben részesültek azon munkatársak akik családjukról példaszerűen gondoskodtak, megkövetelte a lakások tisztán tartását. A prémium megvonásával járt, a italozás, vagy ha valaki pénzt küldött az óhazába maradt rokonok megsegítésére, kerülni kellett a házastársak közti civódást.

Cousaens volt a cég egyetlen alkalmazottja aki kőkeményen szembeszállt Henry Ford döntéseivel. Több éves súrlódás, heves viták és Henry Forddal vívott utolsó konfliktust követően 1915-ben 38 millió dollár értékű részvényével a zsebében lemondott vezérigazgatói posztjáról, de megtartotta helyét az igazgatótanácsban.

Kilépése után indult Cousens politikai karrierje.

1916-tól 1918-ig a rendőrkapitányság megbízottja lett. Kezdeményezőként   lépett fel a biztonságos közlekedés javítása érdekében.

Sikeresen kísérletezett az egyirányú utcákkal. Egyes sofőrök kereszteződésekben vagy a tűzcsapok előtt parkoltak. Couzens az Automobile Magazine-ban megjelent cikkében javasolta az „átkelőzónák”, „biztonsági zónák” és „parkolási tilos” területek kialakítását. Detroitben az illegális parkolás állandó probléma volt. Couzens utasítására hat hónapon belül 10 737 autót szállítottak egy üres telekre.

Itt használtak először stoptáblát és közlekedési lámpákat 1915-ben. Egy rendőr az utca feletti emelvényén állt, és kézzel változtatta a jelzést pirosról zöldre. Az irányító tiszteknek sípjukat használták a színváltások között. Gyakran fütyültek és kiabáltak a járművezetőkre és a gyalogosokra, hogy a balesetek elkerülése érdekében.

Az első automatizált, elektromosan működtetett szemafort Detroitben fejlesztették ki. 1922-ben. Először helyeztek el egy borostyán sárga fényt jelezve, hogy a jelzés hamarosan megváltozik, csengő kíséretében. A hagyományos rendszer árának egytizedébe került.

Az 1920-as évek közepére Detroitot az ország egyik leginnovatívabb városaként ismerték el a forgalomirányítás és a biztonság terén. Couzens kitartott amellett, hogy a felnőtt gyalogosok ugyanolyan vétkesek, mint a járművezetők az utcai átkeléseknél. Ragaszkodott ahhoz, hogy a gyalogosok a kijelölt sarkokon keljenek át.

Couzens vagyonának nagy részét polgári célokra, különösen a gyerekekkel kapcsolatos célokra ajánlotta fel. James Couzens üzletemberként, szenátorként és humanitáriusként bebizonyította, hogy a tehetség igazi mércéje nem csak az, hogyan gazdagítja saját életét, hanem a környezetében élők életét is.

1936-ban bekövetkezett haláláig az Egyesült Államok szenátusának tagja volt.

James Couzenst 2012-ben beválasztották az Autóipari Hírességek Csarnokába.