Illisztráció. Mercedes szuper lámpa. Fotó: Daimler

Manapság sok szó esik az emberi jogokról, például Kínát, Szaúd-Arábiát gyakran ekézik ezek megsértése miatt, és joggal, azaz kellő indokkal. Mellőzve a jurisztikai szőrszálhasogatást, nézzük meg a kérdést az emberi igazságérzet szempontjából. Nyilvánvalóan helyes úgy vélni, hogy jogokhoz kötelességek társulnak, de a dolognak ezt az oldalát hajlamosak vagyunk elfelejteni, háttérbe szorítani.

Korunk vezető eszméje a liberalizmus, az egyén szabadságának maximális kiterjesztése. Valósítsd meg magadat, elégítsd ki vágyaidat, felelj meg hajlamaidnak, döntsd le a határokat, tégy, amit csak akarsz! Ha szeretnél, és módod is van rá, élj luxusban!

Mi is a luxus? Ami több a szükségesnél, az elegendőnél. Az autó témájára szorítkozva: a mobilitáshoz szükséges motorteljesítmény sokszorosa, a legális limitet kétszeresen, vagy annál is jobban túllépő csúcssebesség, az utasok gyomrát felkavaró gyorsulás és kanyardinamika, soha ki nem használt terepjáró képesség, fényűző belső berendezés, kényeztető komforttal.

Van valakinek joga ilyet vásárolni, üzemben tartani, akár egynél többet is, önmagának, vagy a családjának? Nem tiltja törvény, tehát van. Az idézett hirdetés első fele tehát de jure helytálló.

Illusztráció. Fotó: Toyota

De facto azonban nyilvánvalóan szembe megy a fenntarthatóság eszméjével. Egy luxuskocsi, a kifejlesztésének ráfordításaival, gyártásának anyagmennyiségével, választékos, minőségi anyagaival, munkaigényével, energiafogyasztásával, amik a vételárában is manifesztálódnak, továbbá fogyasztásával és ezzel arányos környezetszennyezésével jelentősen meghaladja egy szerény autótípus megfelelő adatait. Aki nagy lábon él, annak nagy a környezeti lábnyoma is.

Van olyan kötelességünk, hogy rádöbbenve a fejlett országok nívójának fenntarthatatlanságára, a következő generációk életfeltételeinek biztosítása érdekében, visszafogjuk magunkat? Igen van, és ez összemérhetetlenül fontosabb az elszállt egyéni igények kielégítésénél!

Ne tartsunk fügefalevelet magunk elé azzal, hogy „zöld”, elektromos vagy hibrid autóval járunk. Ezek szinte mindegyike túllépi egy vagy több tényezőben a szükségeset, elegendőt, tehát előbbi eszmefuttatásunk szerint luxuskocsinak minősül. Egy csekély fogyasztású szerény dízelmotoros kiskocsit zöld rendszámos, brutális teljesítményű, összkerékhajtású prémium-hibridre cserélni, kis túlzással, körülbelül olyan, mintha a lócitrom-hullatás miatt kritikák kereszttüzébe került ló helyett elefántot fogna valaki a hintója elé.

Porsche Taycan. Luxus minden szinten. Fotó: Porsche

Tekintsünk vissza az ötvenes, hatvanas évekre. A világháború poklából kiszabadult Európa eltakarította a romokat, boldogan vetette bele magát a béke és a modern technika áldásaiba. Földrészünk nyugati részén akkor vehettek először tömegesen autót a családok. Milyeneket? VW Bogarat, Opel Kadettet, Renault 4-est, Citroen Kacsát, és hasonlókat. Motorjuk néhányszor tíz lóerős, épphogy túllépték a 100 km/órát, télen fűtöttek valamennyire, nyáron le lehetett engedni az ablakukat. Micsoda előrelépés volt ez, eljuthattak velük meleg tengerekhez, átalakult az emberek egész élete.

Mennyit léptünk előre azóta? A kocsik biztonságában óriásit, megjelent a biztonsági öv, a blokkolásgátló, a menetstabilizáló, a törésteszten öt csillagot szerző karosszéria – de egyébként? Egyre gyorsabb autókkal araszolunk dugóban, sokkal lejjebb tolták a sebességhatárokat (a hetvenes évek elejének Magyarországán egyáltalán nem volt még limit a lakott területeken kívül), mind fejlettebb technikával leplezik le és egyre brutálisabban büntetik a gyorshajtást. Mennyivel hamarabb érünk oda ma egy kétszer olyan gyors kocsival, zsúfolt autópályán, mint anno, szinte üres országúton a kor egyszerű járgányával? Jobb-e nekünk, mint az előző generációknak volt, ma már lesajnált tragacsaikkal? A kérdésnek nincs sok értelme, de feltevése után értelmes gondolatokra juthatunk.

Korunk nagy kérdéseire a válasz: visszafogni az egyéni vágyakat a kollektív túlélésért, azaz konfucianizmus liberalizmus helyett. Mivel az utóbbi a vezető irányzat, az Európai Unió vesszőparipája, magasabb szintű politikai akaratban és regulázásban nem reménykedhetünk, mert az ellene mondana az autógyártók és az autóvásárlók szabadságának, a luxus jogának.

Hiszen ha tényleg a fenntarthatóság volna az EU célja, nem pedig a globális nagytőke érdekképviselete, akkor például büntetőadóval sújthatná a magyar áron ötmillió forintnál drágább kocsikat. Hajmeresztő gondolat? Igen, de erre lenne szükség, nemcsak az autóiparban, hanem az élet sok egyéb területén is. Nézzünk csak körül, milyen házakat építünk, mivel rendezzük be, mennyiféle árucikket vásárolunk, amelyekre nincs is igazán szükség, vagy megfelelne helyettük egyszerűbb is. Örülhetünk, hogy az emberiség történetének legszerencsésebb néhány generációjához tartozhatunk, amely saját nagyzolására pusztíthatja el a Föld múltjában felhalmozódott kincseket és a jövő embereinek forrásait – de, ahogy József Attila mondaná, sekély e kéj…

Csakis az egyéni lemondás e jogról lassíthatja valamennyire az utánunk következő generációk életfeltételeinek elherdálását. Aki fogékony erre, gondolja végig, mekkora méretű, teljesítményű, sebességű és komfortfokozatú autóra van valójában szüksége, és ne vegyen azt felülmúlót. Túlzott igényeit annál is könnyebben elengedheti, mert a városok mindenütt átalakulnak a gyalogos és kerékpáros, illetve a tömegközlekedés előnyére, mind több intézkedéssel (például budapesti belvárosi utcák szándékosan akadályozó forgalmi rendjével) teszik kellemetlenebbé az autóhasználatot. Minél drágább volt a kocsi, annál frusztrálóbb, ha túlnyomórészt bosszantó élményeket lehet szerezni vele. Nem a magánautózás fejlődése irányában megy a világ.

Felébe, negyedébe kerülő, kisebb és szerényebb járgány tartásával nagyon sok lehetőség szabadul fel örömszerzésre az élet más területein. Aki mellényzsebből fizet ki egy luxuskocsit, az is elgondolkozhat, hogy hogyan nézhet majd unokái szemébe. Ugye fontosabb ez, mint az élet hamis császárának érezni magát?

További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!