Kőolajalapúról villanyautózásra előbb-utóbb áttérni „necesse est”, azaz szükséges. Nem csak, és nem is elsősorban azért, amire hivatkozva Brüsszel forszírozza, tehát a légszennyezés csökkentéséért, hiszen a korszerű benzines és dízelmotoros járművek ökológiai lábnyoma nagyon kicsi a régebbihez, illetve a hajózáséhoz és repüléséhez képest, amiről szót sem ejtenek. Inkább autóipari érdeket sejtek a háttérben. A paradigmaváltást egészen más kényszeríti ki: akármekkorák a nyersolajkincsek, ilyen ütemű kitermelés mellett belátható időn belül elapadnak. Ráadásul bűn eltüzelésre pazarolni az olajat, amely értékes vegyipari alapanyag.

A mai közlekedés volumenének és stílusának legalább részleges átmentését az elektromos mobilitás ígéri. Csakhogy van egy nagy bökkenője: amilyen jól továbbítható az elektromos energia vezetéken (vasút, villamos, metró, troli), olyan rosszul tárolható (akkumulátoros-villanymotoros jármű). Nyomorúságos a hatótáv, tűrhetetlenül hosszú a feltöltési idő.

Kezdetben volt a súlyos, kis energiasűrűségű ólomakkumulátor. Azóta elképzelhetetlen mennyiségű szellemi energiát és pénzt öltek nagy kutatóintézetek, vállalatok, tudományos intézmények, használható energiasűrűségű akkuk kifejlesztésébe. Megvizsgáltak minden lehetséges anyagpárosítást, egyszerűen el sem lehet képzelni, hogy bármi elkerülte volna a figyelmüket. A lítiumion-akku bizonyult befutónak, noha nyersanyagainak kitermelése és a gyártása komoly környezeti aggályokat támaszt, és veszélyeket hordoz monopolhelyzetek áttolódása is, más hatalmakhoz. Szóval egyáltalán nem tűnik egyelőre diadalmenetnek az átállás, akármennyit keresnek is rajta zászlóvivői.

És akkor egyszerre betoppan a színtérre egy kis agytröszt, valami gyökeresen új elképzeléssel. Nem abból indulnak ki, hogy feltöltési-lemerítési ciklusokkal használnának bármilyen akkumulátort, hanem, hogy, az ólomakkuról véve hasonlatot, mintha azt mondanák, hogy nem kell órák hosszat konnektorhoz állni, hanem kikapjuk az akkuból az ólomrácsot, leengedjük az elektrolitot, és ugyanilyeneket teszünk vissza, egy feltöltött akkumulátorból. Percek kérdése…

A találmány és az arra alapuló prototípusokat építő, illetve a QUANT villanyautókat előállító nanoFlowcell kutató-fejlesztő vállalaté. Lényege a nanoFlowcell membrántechnológia és a bi-ION, azaz kettős-ion elektrolit. Mindkettőt szigorúan őrzött titok leple fedi. Annyit azért tudni, hogy az autó két tartályába különböző elektrolitokat töltenek, ezek membránon keresztül reagálnak egymással, elektromos feszültséget és áramot gerjesztve. Hideg technológia, nincs hőveszteség, nem kell hűteni. Viszonylag kicsi, biztonságos, 48 voltos az üzemi feszültség. Noha nem ismerjük a részleteket, nyilvánvalóan annyi elektromos energiát kell belefektetni az elektrolitok gyártásába, amennyit majd ki akarunk venni (plusz a veszteségeket), tehát az ilyen autót is fel kell tölteni, csakhogy nem töltőoszlopnál álldogálva, hanem folyadékok formájában.

A cég hat éve működik, többször kiállított a Genfi Autószalonon. Egyik járműve, a QUANT 48VOLT, kettő plusz kettő üléses sportkocsi. Négy alumíniumtekercses villanymotor hajtja kerekeit. Összteljesítményük 560 kW (760 LE). 2,4 másodperc alatt gyorsul százra, eléri a 300 km/órát, tehát a világ egyik legdinamikusabb autója. Jól demonstrálja a rendszer potenciálját, noha tömegtermék aligha lesz belőle.

Közelebb áll a sorozatban gyárthatósághoz a QUANTiNO 48VOLT, amelynek teljesítményét józan 80 kW-ra (108 LE) lőtték be, 200 Nm nyomatékkal. A cella teljesítőképessége 86 kW. Ez sem egy lomha kocsi, százra öt másodperc alatt gyorsul, és kétszázra képes. Hozzá már kapunk fogyasztási adatot is: 10-12 kWh 100 kilométeren (kérdés, milyen szabvány szerint). A kétszer 95 literes elektrolit-tartállyal hatótávja világverő ezer kilométer. Végül még egy mellbevágó szám: az egész jármű menetkész tömege 685 kilogramm – kevesebb, mint egy hibrid luxus-SUV akkuja egymagában!

Az autó már megkapta a típusbizonyítványt, levizsgáztatták, túl van 350 ezer kilométernyi próbaúton, Zürich utcáin rendszeresen látni.

Egy nemzetközi befektető konzorcium fantáziát látott az újfajta villanyautóban, meg is rendelt ötszáz darab QUANT 48VOLT-ot és 25 ezer QUANTiNO 48 VOLT-ot, 3,1 millió euró (nagyjából egymilliárd forint) keretösszegben. Az autók és az elektrolit gyártásának előkészítésére kísérleti üzem létrehozását határozták el.

Természetesen jó volna tudni, milyen mennyiségben állnak rendelkezésre az elektrolitok nyersanyagai, és hogy mennyire is környezetbarát a technológia egésze. A lemerült elektrolitokat tankoláskor le kell szívni az autóból, és frisset betölteni. Ehhez infrastruktúra kiépítésére lenne szükség.

Ha mindent hoz a nanoFlowcell, amit mondanak róla, akkor bármilyen nehézséget és költséget megér, hiszen helyi emisszió nélkül, nagy hatótávval ad lehetőséget autózásra. Leválthatja a környezetpusztítóan gyártható, gyorsan lemerülő, súlyos, drága, lassan tölthető lítiumion-akkut és nyugállományba küldheti a belsőégésű motoros kocsikat. Már amennyiben jó válaszokat kapunk nyitott kérdéseinkre.

Szokás mondogatni, hogy ne aggódjunk, mire ellehetetlenül az olajalapú autózás, majd kitalálnak valami mást. Ezt a gondolkodást erősíti a QUANT felbukkanása. Hogy milyen lesz a világhelyzet, amelybe beleilleszkedhet, még sejteni sem lehet, elképzelhető, hogy erősen visszaszorul az egyéni motorizáció, és ha így történik, az megkönnyítheti az átmenetet. Majd meglátjuk…