Tudatos internethasználók tisztában vannak vele, hogy a Google és a Facebook, illetve néhány más szolgáltató szinte mindent tud szokásainkról, preferenciáinkról. Óriási tárolókapacitásukba bejutott apró információmorzsákat őriznek meg nagyon hosszú ideig, és elemeznek, szintetizálnak, mesterséges intelligenciával. A Youtube például tudja, mi érdekel, milyen zenét szeretünk; kikövetkezteti, hogy mit ajánljon fel megnézni, hogy testhezálló hirdetésekkel biztasson vásárlásra. De még ez sem minden, belelátnak mélyebb énünkbe, kattintásainkból, posztolt szövegeinkből, fotóinkból, videóinkból precíz személyiségrajzot készítenek. Nem titok előttük vallásunk, politikai hovatartozásunk, és ha nem „píszínek” mutatkozunk, orrunkra koppinthat a Nagy Testvér.

El kell fogadnunk, hogy ezerféleképpen segítő okostelefonunkkal egy árulkodó Júdást teszünk zsebre: követhetővé teszi mozgásunkat, mutatja, hogy milyen közösségi közlekedési járművön használtuk jegyként, hol, miért és mennyit fizettünk vele. Ha valakinek nem teszik a behatolás intimszférájába, alkalmilag egyszerűen kikapcsolhatja telefonját.

Ugyanerre nincs lehetőség, mikor online-kapcsolatú autóba ülünk. A gépkocsi megannyi funkcióját, teljes működését vezérlő számos, hálózatba kapcsolt computere rengeteg adatot rögzít motorról, erőátvitelről, a klímaberendezésről, a szórakoztató-tájékoztató készülékről. Tetszetős dolog, mások előtt is lehet vagánykodni, hogy a presszóban kávézva lekérdezhetjük az olajszintet (kétlem, hogy éppen erre túl sokan lennének kíváncsiak, ilyen szituációban) bekapcsolhatjuk az előfűtést, hogy elinduláskor kellemes meleg fogadjon. Megnézhetjük, mennyire töltődött fel a villanyautó akkuja, hány kilométerre lesz elég. Miután elámítottuk Mancikát, mi ámulnánk el igazán, ha megtudnánk, hogy kis mutatványunk közkinccsé vált, adatgyűjtő vállalatoknál.

Hiszen mindez eljut az autógyártó, vagy megbízott cége, cégei szerverére is. Hogyan is működik az adatáramlás egy gyárilag beépített mobiltelefonos kocsiból? Amint beül a vezető, érzékelők tucatjai jelentenek a fedélzeti számítógépnek: kinyitott a központi zár, melyik személyre állt be a memóriás ülésállítás, vannak-e utasok, mennyi az utastér hőfoka, kinyitották-e a napfénytetőt, mikor nyomták meg a motorindító gombot, és pontosan honnan indul az utazás, illetve milyen célpontot adtak meg a navinak. Ez még rendben van, de az adatcsomagot azonnal továbbítja az antenna az autó gyártójának szerverére. Menet közben folytatódik az árulkodás: merre megyünk, milyen sebességgel, hányszor fékezünk, be van-e kapcsolva a világítás, milyen dalokat, híreket hallgatunk, milyen a vezetési stílusunk, profilunk. És, ha valamilyen fokon önvezető a kocsi, még az egyes forgalmi helyzetek is visszakereshetők, a rájuk adott megoldásokkal együtt. Egy ránk állított magándetektív sem lehetne ilyen eredményes!

Az adatgyűjtők között autógyártókon kívül olyanok is lehetnek, amelyekről sohasem hallottunk, ébreszt rá a The Markup cikke. Egy kanadai felmérés szerint a megkérdezettek mindössze 28 százaléka állította magáról, hogy tudja, milyen adatokat továbbít járműve, és kikhez. A Markup 37 (!) céget sorolt fel, amelyek ráálltak a csatlakozóautó-adatipar gyorsan növekvő piacára, ahol pénzzé tesznek akár bizalmas értesüléseket, egy olyan jogi és igazgatási környezetben, ahol alig szabályozott ezek adásvétele és felhasználása.

Az adatainkat megkapó és felhasználó vállalatok persze szemérmesen fügefalevelet tartanak maguk elé, kijelentve, hogy csak statisztikai jelleggel használják fel, ami akár szolgálhatja a szoftverek, illetve a gépkocsik fejlesztését, és megőrzik a járműtulajdonosok névtelenségét. Ám, ha ennyi helyen jelennek meg információk, és áramlanak ide-oda, aligha állítható biztosan, hogy bárki rájöhetne, ha megsértenék személyes adatvédelmünket – a szankcionálásról nem is beszélve.

Már megint az a helyzet, hogy pénz beszél, a kutya ugat. A csatlakozó gépjárművektől nyert adatok piaca még csak most van kialakulóban, de elemzők előrevetítik, hogy évtizedünk végére 300-800 milliárd dolláros lesz a pénzforgalma. Ennyi pénzt ér az utánunk szimatolás, és a belőle kapott információtömeg? És mennyit kapunk vissza belőle, mi, akaratlan adatszolgáltatók? Egy nagy semmit!

Az Egyesült Államok törvényhozása már átfogó intézkedéseket tervez mobiltelefonos helyadatok átvitelének, adásvételének korlátozásáért, és mivel ez átvihető az autók mobiltelefon-kapcsolatára is, elképzelhető, hogy idővel megnehezítik az autós adathalászok dolgát. Hogy lesz-e ebből egyáltalán valami, és ha igen, mikor, nem tudni.

Csak szerény lehetőségeink vannak, magánéletünk bizonyos részleteinek eltitkolására. Menjünk egyszer-egyszer taxival, közösségi közlekedéssel, telefonunkat kikapcsolva tegyük zsebre, és okosságunkkal véletlenül se dicsekedjünk el a Twitteren!