A Ramchargert 1974-ben mutatta be a Dodge a Chevy Blazer babérjainak megtépázására. A Dodge D szériájú pickup rövidített tengelytávú alapjaira épített kétajtós SUV az egyedüli ilyen jellegű autó volt a Dodge kínálatában. Három országban gyártották, az Egyesült Államokban és Kanadában kezdődött a tömegtermelés, mely egészen 1985-ig tartott, míg a mexikói futószalagról 1986-től 2001-ig gördültek le a Ramchargerek.

Az első két generáció érdekes ténykavalkáddal jellemezhető. Eredetileg egy haszongépjármű utascelláját meghosszabbították egy kicsit, és a platóját egy tetszetős felépítménnyel „takarták be”. Egy céleszközt, azaz haszongépjárművet használtak alapnak, amelyből az állandó négykerékmeghajtásnak és az emelt hasmagasságnak köszönhetően igazi terepjáró lett. Ugyanakkor lássuk az érdekes tényeket a modellel kapcsolatban.

Az eredetileg négykerékmeghajtásúnak bevezetett autóból már a bemutatót követő évben piacra dobták a csak hátul hajtó verziót, ami így elöl független, tekercsrugós felfüggesztést kapott. Másik érdekessége, hogy az autóhoz nemcsak a hátsó üléspad számított külön megvásárolható extrának, hanem a jobb első ülés is a rendelhető opciók listáján szerepelt! Érdekes koncepció, hiszen azzal, hogy megnövelték az utasteret, logikátlannak tűnik az ülések opciós listára száműzése. Ugyanakkor a horgászok, szörfösök több fantáziát láthattak a pakolási lehetőségekben. A körültekintő vevő még nagyobb üzemanyagtankot is választhatott, ami a 24 gallon (kb. 90 liter) helyett 35 gallon (kb. 134 liter) térfogatú volt.

Hajtáslánc

A hajtást alapvetően a Chrysler LA small blockjára bízták, ami egy 5,2 literes V8-as egység volt. Az opciós motor az 5,9 literes big block volt, de 6,6 és 7,2 literes V8-asok is elérhetőek voltak a kezdetekkor. Mindegyik erőforrás karburátoros volt. 1988-ban a kisebb, majd 1989-ben a nagyobb 5,0 literes motor is központi befecskendezést kapott.

Így a vásárlók választhattak a 230 lóerős és 380 Nm-es, illetve a 240 lóerős és a 400 Nm aggregát között. Amerikai autóknál szokatlan módon sokféle kézi kapcsolású váltó volt elérhető 3-tól 5 fokozatig. A motor és a váltó közötti kapcsolatot eleinte bowdenes, majd 1988-tól hidraulikus kuplung jelentette. Természetesen volt automata egység is rövidebb és hosszabb áttételekkel.

A Dodge ennél a modellnél mutatta be a gépháztetőt díszítő kosfejet, ami azóta kultikussá vált. Ez igen könnyen a rockerek és a sátánisták prédájává vált, hiszen csak egy kis rugós kar tartotta, így határozott mozdulattal eltávolítható volt az autó elejéről, hogy utána mutatós medál legyen egy nyakláncon. Létezik olyan tulajdonosi beszámoló, amely szerint a biztosító a negyedik lopási eset után kijelentette, hogy több ilyen kárt nem térít meg. Egy ilyen dísz  már akkor is 80 dollárba került, így nem sokkal később már létezett belőle „utángyártott” verzió, az is borsos, 55 dolláros árcédulával. Innen indult a Dodge RAM kosfej lapos, műanyag embléma története, ami igen sok kultuszautón megjelent azóta. 

A négykerékmeghajtású verziók eleinte állandó összkerékhajtással készültek. Elöl Dana 44-es híd volt az autó alá szerelve, ezt később 1980-ban kicsit átalakították, hagyományosabb csapágyazást és automata szabadonfutókat kapott, így az első tengelyt ki lehetett kapcsolni a hajtásból. Az 1984-es modellév végétől CAD (Central Axle Disconnect) is került a rendszerbe, ami a motor vákuumának segítségével kapcsolta be, illetve oldotta az első tengely hajtását. Ez egy igen rossz technikának bizonyult, ugyanis igencsak hajlamos volt a meghibásodásra, így a tulajdonos akaratától függetlenül vagy összezárva, vagy nyitva maradt a rendszer. Mindkét verzió igen kínos tudott lenni.

Az utolsó felvonás Mexikóból Mexikónak

A harmadik szériát a második nemzedék Ram pickupjára építették, ahonnan az alkatrészek zömét kapta, illetve jött néhány elem más Chrysler modellekből is. Ezt a generációt soha nem forgalmazták az Egyesült Államokban, kifejezetten a mexikói piacnak készült, ahol az előző két generáció igen nagy népszerűségnek örvendett.

Az ok valószínűleg az volt, hogy Amerikában már a 4-, illetve 5-ajtós modellek voltak egyre sikeresebbek, így nem nagyon rúghatott volna labdába a 3-ajtós verzió. Ennek a modellnek az egyik érdekessége az öszvér mivolta volt, hiszen ha jobban megnézi az ember, akkor felfedezheti rajta, hogy a harmadik ajtó és a tetővonal vége egy az egyben a Dodge Caravan/Plymouth Voyagerről érkezett. A komfortján igen nagy szeplő volt az oldalra néző, kicsi, kényelmetlen hátsó padja, ami hosszabb utakra használhatatlannak bizonyult.