A középkori magyar kerékgyártók az új alkatrészek megnevezé­sére saját nyelvi örökségükből képeztek szavakat. A lovas szekér rúd- szárnyát fönntartó juha, a vasalás nélkül készült szekerek jelölésére szolgáló fakó szó honfoglalás utáni belső fejlemény. A nyugati ló fo­gatolás egyes elemeiben hatással volt a magyar szerszám tökéletesí­tésére. Erre utal a hám szó korai feltűnése (1366) és a hámot a hám­fával összekötő szíj jelölésére szolgáló istráng szó (1493) meghono­sodása. Mindkettő német jövevényszó, akárcsak a szekéroldal kitá­masztására szolgáló lőcs és a szekér végét lezáró, hosszabbító sarog- lya. A középkori járművek alvázára épített kocsiszekrény formájára, kitámasztására kevés történeti adatot ismerünk. Anyaga nagy való­színűséggel vesszőből font kas lehetett.

A magyar szekér- és kocsigyártás középkori virágzását igazolja a teherhordás eszközeinek, járműveinek a fejlettsége is. A kerekes jár­művek történeti alakulásának, funkcionális és formai változatosságá­nak bizonyítékai a középkorból fönnmaradt számos járműelnevezés. Már 1255-ben szerepel a budai vámtarifában a mázsaszekér, a négy ló által vont társzekér, s mint ilyen a távolsági fuvarozás és kereskede­lem járműve. Nevét onnan vette, hogy a rajta szállított árut a vámhe­lyen megmérték, mázsálták. Szállítottak rajta sót, rezet, vasat, de még sózott halat is. A csille a keskeny erdőjáró szekér (1358) elnevezése volt, amely elsősorban faszállításra szolgált.

Egyes esetekben a közlekedési eszközök múltját nem a gyarapo­dó gazdaság, a közlekedés, hanem éppen a sorscsapások, a pusztító há­borúk alakították. Így maradt fönn emléke a Kun László szekerének, ami lényegében egy embervonta szekér, legtöbb esetben csak köny- nyű taliga, korabeli nevén biga. A történeti hagyomány szerint ínsé­ges időkben, dögvész, háború vagy valami más elemi csapás miatt a nép kénytelen volt magát befogni a szekerébe. Kun László király a kunok között érezte jól magát, közülük vett feleséget. Ezt a magyar urak nem nézték jó szemmel, s csúfolódásul is nevezhették a taligát Kun László szekerének. A Kun László szekere elnevezés tulajdonkép­pen jelkép: olyan nagy a nyomor, mint amilyen Kun László király (1274-1290) idejében, az oligarchák féktelen garázdálkodása követ­keztében előállott.

A rudasszekér (1370-ben említik először) a középkorban az egyrúdú szekér neve, melyet párosával befogott ökrökkel vagy lovakkal vona­tattak. A magyar vonatkozású korai jármű ábrázolások közé tartozik a honfoglaló magyarok vonulását bemutató miniatúra a Képes Króni­kában (1376). (1. kép) A lovon és gyalog vonuló magyarokat követő két szekér, zárt oldalú, sátoros utazó jármű, esetleg valamelyik vezér családját szállítja.

Idén is lesz kocsitoló verseny Kocson.

A középkorban általánosan elterjedt kétrúdú jármű volt az ajonca, vagy ajoncaszekér. Magyarországon a kétrúdú szekérnek a 14-15. században az újkorinál szélesebb elterjedtségére lehet következtetni. Történeti források gyakran említik ajonca néven a nyugati országrész­ben is. A kutatók az ajoncaszekeret azonosítják azzal a könnyű, személy­szállító lovas járművel, amiről korabeli utazók is megemlékeztek.

„Magyarországi utazásom alatt” - jegyezte fel Bertrandon de la Broquiere francia utazó 1433-ban a Szentföldról visszatértében „Uta­mon találkoztam szekerekkel, melyeken hat, hét vagy nyolc egyén ült és mindezt egyetlen ló húzta, ugyanis ha nagy útra indulnak egy lo­vat szoktak befogni. És a hátsó kerekek sokkal magasabban vannak, mint az elsők, és igen jó alvás és pihenés esik benne. Fedelök igen szép, az ilyen fedeles kocsik oly könnyűek, hogy kerekekkel együtt akárki egymaga vállára veheti és elviheti. Az ország róna lévén, a lo­vak mindenütt ügetve mehetnek”.