Örökérvényű megállapítás, hogy mindenki úgy vezet, ahogy él. Egyre-másra hallunk büntetőfékezésekről, erőszakos manőverekről, zebrán gázolásokról. Aki ennyiből ítéli meg nemzetünket, okkal tarthat minket kulturálatlan, vadkeleti bandának. Ezért is vesznek sokan fenyegetően nagy, szemlátomást erőt sugárzó autókat, hogy nyusziként oroszlánnak mutassák magukat. Ha mégis szó szerinti összeütközésre kerül sor, világos, hogy egy monstrum pickup mekkora előnyben van egy Suzuki Swifttel szemben. Ha elölről vagy hátulról rávillog fénykürtjével, egyértelmű az üzenet: félre paraszt, jön az úr! 

A legtöbb autóvezető maga elé mered, nem keres szemkontaktust másokkal. Hiszen mindenki ellenség! Ahogy Jean Paul Sartre találóan megállapította, „a pokol a többiek!” Idézhetem Illyés Gyulát is: „Mindenki szem a láncban”. Az ember egész életérzését megmérgezheti, hogy csak magára számíthat, ki kell küzdeni jogait, érdekei érvényesülését. 

A pokoli láncot igenis meg lehet törni! Nem kell hozzá megváltoztatni tízmillió embert, csak a saját hozzáállásunkat. A szeretet ünnepe, karácsony körül, és az újévi fogadkozások idején határozzuk el, hogy ezentúl barátságosabbak leszünk, és lám, már vissza is kapjuk. 

Régebben én is mufurc voltam, de nagyot változtam. Ha egy klassz kocsi mellett állok pirosnál, felhívom vezetője figyelmét magamra, és feltartott hüvelykujjal jelzem neki tetszésemet. Elmosolyodik, örül, hogy valaki megdicsérte verdáját, ebben a nyájas hangulatban megy tovább, valószínűleg jóindulatúan kezeli a forgalom résztvevőit. Tükörben, vagy szembe jőve látok egy oldtimert, például kocka-Ladát, vagy eredeti Minit, villogtatással és karomat az ablakon kinyújtva érzékeltetem tulajdonosával elismerésemet. Sose marad el a válasz. Mindketten adtunk és kaptunk egy pozitív gesztust, ilyesmitől órákra vidám, elégedett leszek. 

Országúton észreveszem, hogy előzne valaki. Amint lehet, jobbra indexeléssel biztatom, hogy menjen csak. Vészvillogójának néhány fényimpulzusa köszöni meg. Noha mindketten be vagyunk zárva egy karosszériába, képletesen kezet fogtunk. Bringázva is figyelek erre. Egyre többen tartják magukat a biztonságos oldaltávolsághoz, emiatt türelmesen lelassítanak, sort gyűjtve maguk mögött. Amint jön egy buszmegálló-öböl, vagy mellékút betorkollása, lehúzódok, és széles karmozdulattal jelzem, hogy mehetnek. Egy-egy kamion légkürtjének bömbölése, és fényjelek a jutalmam. Ezek a sofőrök már nem utálják a bicikliseket, sőt előzékenyek velük, ahol kerékpárút keresztezi egy forgalmas utat, megállnak, átengedve elsőbbségüket. Persze vannak, akik nem udvariaskodnak, nekik egy gombnyomást se ér meg előzékenységünk, de akkor is örülhetek, hogy én voltam az úriember. 

Bringával, piros lámpánál, a motorosokkal együtt előremegyek a felállási vonalig. Ha egy dögös motor áll mellettem, megszólítom az embert: Gyorsulunk egyet? Máris vidám a kedvünk.

Cipzár-elv szerint kell összesorolni két sávból egybe? Szemkontaktust keresek másokkal, kézmozdulattal tessékelek előre valakit. Ha én szeretnék besorolni, vállig kilógva az ablakon, integetve kérek egy kis türelmet. Nem egyszer el is mosolyodnak, mindig hatásos a módszer. Nem vademberek találkoztak, hanem két kultúrember. Mindig lelassítok a Magyar Közút munkásai mellett, egy pár szavas üdvözlésre. Örömmel fogadják, végre valaki elismeri közhasznú munkájukat. Jó kívánságaimat hangosan visszhangozzák, nagyon jó érzés!

Egyébként is sok alkalom adódik kedvességekre. Amíg autóval jártam, akkor is megálltam Volánbusz megállóban ácsorgó embernek, ha nem is emelte fel kezét. Én is autóstoppozok (nem stoppolok, mert ez zoknijavítást jelent) néha, jó beszélgetések alakulnak ki. Felfújható kajakommal gyakran kötök ki a Dráva utcánál, mindig megkérek valakit, hogy segítsen felvinni nem túl nehéz „léghajómat” a sétányra, egy pad mellé, ahol összepakolok. Kivétel nélkül mindig kedvesen ajánlkozott az első megszólított férfi. Néha megkérdezik, hogy honnan jöttem, érdeklődnek e sportág iránt. Ha egy párt kérek segíteni, a férfi mutatja hölgyének, hogy milyen jószívű és erős ember, domboríthat előtte. 

Mindent összevetve, én egy barátságos, kedves társadalomban élek, sok jelét kapom ennek a közlekedőktől. Rengeteg előzékenységet, segítőkészséget tapasztalok, és pozitív életérzésemhez hozzájárul az az öröm is, amelyet másoknak szerzek. Van ebben egy kis filozófia: nem annak kell visszaadni valamit, akitől kaptam, hanem annak, akinek máskor jól jön a viszonzás. Nagy valószínűséggel soha az életben nem találkozom már ezekkel az emberekkel, de valamivel emeltük a jóság szintjét, ami mindenkire előnyösen hathat. Kezdjünk pozitívak lenni, valakinek el kell kezdeni, és egyre többen csatlakoznak hozzánk. Tegyük hazánkat a mosoly országává!