Miközben töretlenül halad előre a járműfejlesztés: egyre nagyobb teljesítményű, gyorsabb, kényeztetőbb, szebb, biztonságosabb, „zöldebb” autókat gyárt az ipar, fanyar mosollyal vehetjük tudomásul, hogy nem felhőtlen az örömünk. Az újautó-kínálatból gyakorlatilag eltűntek az egyszerűen csak normális közlekedésre való, gazdaságos kiskocsik, már alig kapni valamit tízmillió forint, az átlagkereset hússzorosa alatt. A használtautók ára is meredeken kúszik felfelé, az utóbbi két évben másfélszeresére nőtt. Egy liter benzin, gázolaj ára ötszáz és ezer forint között szédeleg, keresetből élő embernek komoly érvágás tankolni. Ám nemcsak nálunk: komolyan vehető előrejelzések szerint Nyugat-Európában is hamarosan luxus lehet a középosztálynak autót tartani.

Hát igen, volt és megint lehet pandémia, gazdasági világválság rajzolódik ki, és szomszédunkban háborúznak, kiszámíthatatlan végkifejlettel. Mindez nem oka bajainknak, hanem nagy történelmi folyamatok tünete, következménye. Nézzünk vissza egy kicsit!

Megkockáztatva, hogy rasszistának, nácinak kiáltanak ki, büszke vagyok az európai, amerikai fehér ember tudományos, ipari, gazdasági, társadalmi eredményeire az utóbbi kétszáz évből. Legyőztünk tömegbetegségeket, szolgálatunkba állítottuk a gőzgépet és a belsőégésű motort, az elektromosságot, az atomenergiát, az elektronikát, a számítógépet, kitaláltuk és bevezettük a demokráciát. Átmenetileg uralmi helyzetbe kerültünk a földkerekségen, jócskán kihasználva, de ez már a múlté, és az egész emberiség javára váltak széles körben elterjesztett innovációink – többek között a tömeges automobilizmus, tengerhajózás és repülés. Elmondható hogy a mai hetvenes, nyolcvanas korosztály életében nagyobbat változott a világ, mint a megelőző ezer évben. Az idősek mártogatós tollal tanultak írni, ma okostelefont, internetet használnak. Szédítő a tempó, és éppen itt van a kutya elásva!

A második világháború katasztrófájából feltápászkodó Európa (nyugaton előbb, nálunk húsz éves késéssel) egyszerű, 20-60 lóerős autókba szállt be, mint a VW Bogár, a Citroen Kacsa, az Opel Kadett, a Renault 8, a Fiat 500, Trabant és Lada. Ezekkel is lehetett mindennap járni, nyaralásra utazni. A felfutó autóipar egyszerre lett terméke és húzóágazata a jóléti életformának, nem is kell taglalni, hogy meddig fejlődött mára, mert köztudott. E folyamatokat földrészünkön a hosszú béke, a NATO védőernyője és az olcsó orosz energia (olaj, földgáz, elektromos áram) tette lehetővé. Jól ráálltunk ezekre, elkényelmesedtünk, élveztük az életet, biztosra véve, hogy minden így marad, mindörökké.

Az első kijózanító pofon a Covid-világjárvány volt (van, hiszen még nincs vége). Mi tette lehetővé? A magas életszínvonalból adódóan, milliók kedvtelési (és jórészt fölösleges munkaügyi) utazgatása világszerte; nálunk már csórónak számít, aki nem üdült Thaiföldön, és a Hősök terén több kínait látni, mint magyart. A második nem is pofon, hanem ökölcsapás arcunkba: az orosz-ukrán háború, de nem is önmagában, hanem főképp az EU öngyilkos, ideológiavezérelt, szankciós politikája. Világosabban fogalmazva, gazdasági háborúja Oroszország ellen, amelynek köldökzsinórján lógunk. De ez még csak bevezetés egy még sötétebb jövőképhez, Németország, kontinensünk gazdaságának és politikájának de facto vezető hatalma, Ukrajna fegyverszállítójaként lépésről-lépésre fegyveres háborúba sodródik azzal az országgal, amelyet sem Napóleon, sem Hitler nem tudott legyőzni, miközben saját védelmi képességét (és vele együtt a miénket) csorbítja Leopard páncélosai átadásával. Mit akar ezzel elérni, félbolond, zöldpárti külügyminisztere, Annalena Baerbock, aki kijelentette, hogy háborúban állunk Oroszországgal? Egy atombombát a nyakába, amely világháborút robbant ki?

Hogyan készülhetünk fel az elháríthatatlanul várható csapásokra? Ha netán béke marad, minél jobban el kell szakadni a fogyasztói kultúra pazarlásától, hedonista tobzódásától. Autós szemmel nézve, minél többen vásárolnak ésszerű közlekedési igényeknek megfelelő, legfeljebb 150 lóerős kocsit, és ismerik fel, mennyire jó órabér jön ki, ha nem automatikus kílmát rendelnek bele, hanem néha megpöccentenek egy kis szabályzógombot. És ennek a kocsinak is minimálisra korlátozzák használatát, sokkal több anyagi erejük marad vészhelyzetek kezelésére. Egy húsz-harmincmilliós prémiumautó árából és fenntartási költségeiről egyhamar kiderülhet, hogy elnyeli a mókuskereket őrülten hajtó férj keresményét, míg a feleség tartja el a családot. Lemondva róla, vehetnének egy vidéki házat, nagy konyhakerttel, gyümölcsfákkal, valódi menedéket, rosszabb időkre. És még egy stratégiai vonal: megtartani az autót, amíg lehet, mert az újak biztos drágábbak, de nem biztos, hogy jobbak… Egyéni tippelés kérdése, hogy a benzin- vagy villanyáram-ellátottságot tartja biztosabbnak valaki.

Az európai, észak-amerikai fehér ember dekadensen dőzsölő életmódra használja ki nagyszerű elődeinek vívmányait, társadalma ideológiák mentén megosztott, vezető szerepét gyors ütemben veszi át a pragmatikus Kína és India. Itt az ideje belátni, hogy alkalmazkodnunk kell helyünkhöz a globalista világban, többek között helyére tenni „szent tehenünket”, a gépkocsit, nem személyiségünk kiterjesztőjét, családtagot, büszkeség tárgyát látni benne, hanem használati tárgyat, amelyre nem szabad többet költeni a lehetséges minimumnál.

Biztos vagyok, hogy több olvasóm nem Annalena Baerbockot tartja félbolondnak, hanem engem. Mindenkinek kívánom, sohasem kelljen rájönnie, mennyire igazam volt…