Visszatekintés a szovjet közlekedési kultúrára – 1. rész

Főmenü

járműtörténelem

Visszatekintés a szovjet közlekedési kultúrára – 1. rész

2022.03.31.

Hírszerkesztő

A Szovjetunióban is a gépkocsi birtoklása státusszimbólum volt. Az autó típusa jelezte a társadalmi hovatartozást. Import gyakorlatilag alig létezett. Egy kicsiny falu lakójának szenzáció volt ha autót látott az országúton. Az autózás öröme csak az állam és pártvezetők, igazgatók kiváltsága lehetett.

A hozzászóláshoz be kell jelentkezni

Szerző: Bánffi Tibor

Az 1936-os szovjet alkotmány 10. cikkelye elméletileg engedélyezte a személygépkocsi birtoklását, csakhogy ez az 1940-es évek végén nagyon kevés embernek adatott meg.

Az 50-es évek elején tízezer lakosra jutott egy autó, amikor megkezdődött a Pobeda és a Moszkvics autók gyártása. A magántulajdonban lévő autók száma az évtized végére 23.000-ről 65.000-re dinamikusan nőtt. Az autó a szovjet társadalmi lét nehezen beszerezhető része volt és az egyik legkívánatosabb tárgya a saját lakással, a nyaralóval, a bútorokkal együttvéve. A járműgyártás alapvetően a hadieszközökre, teherautókra, autóbuszokra korlátozódott.

Autóvásárlás várakozással

A Főtitkárok gyakran ajándékoztak a „Szovjetúnió hőse kitüntetés” tulajdonosának autót, míg a háborús veteránok életükben egyszer soron kívül juthattak gépkocsihoz.

A gyári munkásnak nagyobb esélye volt autót vásárolni, mint például orvosnak, vagy egyetemi tanárnak, általában az értelmiségieknek. Először fel kellett vennie a kapcsolatot a munkahely vezetőségével és írásos kérvényt kellett benyújtania szándékáról. A tortúra ez után kezdődött. A Pártbizottság alaposan elemezte a kérelmező életrajzát. Vizsgálták, hogy részt vesz-e az üzem társadalmi tevékenységében,tagja-e a pártszervezetnek, volt-e úttörő, ismeri-e a kommunizmus alapértékeit. Előnyt jelentett, ha a kérelmező élmunkás volt és fotója gyakran lógott a falon a becsületlistán. Pozitív döntés esetén egy évvel később az akta átkerült a szakszervezethez, mely a rendelkezésre álló, vállalatonként eltérő kvótát szétosztotta és rangsorolta a jelentkezőket. Már csak 7-10, vagy még több évet kellett várni az álomautóra.

Volt ennél egyszerűbb megoldás is. Ha valakinek közeli barátja volt egy magas rangú párttagnak, vagy a rokona a szakszervezet vezetőnek, könnyedén megvehette álmai autóját 10 év várakozás nélkül.

Egy másik lehetőség a Szovjetunióban a megvesztegetés volt, ami halálbüntetéssel járt. Ám ennek ellenére az autószerzés ezen módja az egész országban elterjedt. Egyes jelentések szerint minden második autót kenőpénz segítségével vásároltak meg. A 60-as évektől Zaporozsecekhez, Moszkvicsokhoz lehetett hozzájutni. Leningrád és Moszkva volt a kirakat, ahol a járművek koncentrálódtak.

Autópiac

A hiánygazdaság a kereskedelem valamennyi ágát átszőtte, ebben az autó sem volt kivétel.

A Szovjetunió idején mindazok, akik hosszú évekig sorba álltak egy autóért, eszük ágában sem volt, hogy megváljanak tőle. Ha volt eladó kocsi ennek híre szájról szájra terjedt. Ezek után érthető, hogy a „szabadpiacon” a 2-3 éves kocsik az új ár felett 20-40 %-kal magasabb áron találtak gazdára. Különösen keresett volt a Volga. Konkrét példa: egy BMW, vagy Mercedes árát is megadták, egy 12 éves típusért az új árnál 30%-kal többet fizettek. A használt autó volt az egyetlen termék, amelynek „piaci” ára volt.

Autójavítás, üzemeltetés

Hivatalos álláspont szerint az autók megbízhatóak voltak, mert egyetlen gépkocsi sem robbant le az utakon. Oka, hogy az újságokban nem jelenhettek meg a szovjet ipari terméket kritizáló cikkek. A Szovjetunióban az a mondás járta, hogy az autó kétszer okoz örömet az embernek. Először, mikor megveszi, és másodszor, mikor eladja és ami a kettő között van, az maga a kínszenvedés.

Benzinkutak a Szovjetunióban

Benzinkutak már 1911-ben megjelentek, de az 50-es, 60-as években terjedtek el, ahol a szivattyút kézzel kellett tekerni. Eleinte a benzinkutak közcélúak voltak és csak állami járműveket szolgáltak ki. Voltak konténeres töltőállomások is ahol egységesen 5 litert volt a limit. Az összes kellemetlenséget és sorban állást azonban bőven felülmúlta a kőolajtermékek alacsony ára.

Töltőállomások többnyire csak a nagyobb városokban voltak, ahol az ügyfelet kupon ellenében szolgálták ki, amelyet a peresztrojka idején szüntették meg. Ekkor már szabadon árulták a benzint készpénzért akár élelmiszerboltokban is üvegben. Üzemanyagot jó részt feketén szerezték be, melynek aránya becslések szerint akár a 70%-ot is elérte.

Lassan áttértek 60-as oktánszámú benzinről a 72-esre. A motorizációnak nagy lendületet adott a Zsigulik tömeggyártása. Ezek a modern kocsik pedig 92-est igényeltek volna.