Győző Gábor mai aktív munkatársa az MGE-nek: szorosan figyeli a jogszabályi környezetet

- Mi volt a feladatod, miután visszatértél Katowicéból?

- A minisztérium ellenőrzési osztályát vezettem, ez azonban akkor már érdemi szakmai ellenőrzést jelentett, nem csak a nyilvántartások és mérlegek felülvizsgálatát. 1981-ben megbíztak az úgynevezett „viszonylati felelősség” csoportban való részvétellel. Ez azt jelentette, hogy hat fejlődő országgal folytatott kereskedelmet kellett felügyelni. Jómagam Algériával foglalkoztam. Ebben az együttműködésben az egyik magyar építőipari cég házgyári lakótelepet épített ott. Ez bizony nem vált sem a cég, sem az ország dicsőségére, mert amilyen kontár munkát el lehet képzelni, minden hibát elkövettek a magyarok. Személyesen jártam ott, és láttam a végeredményt. Álmomban ne jöjjön elő. Aztán voltak úgynevezett kisüzemi exportok. Például péküzemet építettek a mieink Algírban. Ma sem felejtem azt a vitát, amikor a megrendelő nem volt hajlandó fizetni a tetőszerkezetnek azért a képességéért, amely 80 centiméteres hó elviselését biztosította.
Afrikában!

- Kalandos külkereskedelmi kapcsolataink voltak abban az időben...

- Ha már Afrika, jártam Sidi Bel Abbesben is! Nem véletlen, ha ismerős a név, Rejtő Jenő halhatatlan műveiben, például a Menni vagy meghalni című regényben örökítette meg. Nem tudom, valóban járt-e ott az író, vagy csak megálmodta, de tényleg ott áll a nevezetes filagória, ahol vasárnaponként katonazenekar játszott, és a közelben egy katonai helyőrség, amely korábban az Idegen Légió laktanyája volt. Kísérőim alig tudtak lebeszélni a fotó készítéséről, de akkor magam is megismerhettem volna belülről a kaszárnya fogdáját.

Az Igedenlégió kaszárnyájának bejárata Sidi Bel Abbesben

- Könyökvédős minisztériumi irodistaként igencsak színes életed volt!

- Hát még ami utána jött! Az algériai dicstelen lakásépítési üzlet folyományaként raportra kellett mennem a rettegett Marjai József miniszterelnök-helyettes színe elé. Legendásan kemény vezető volt, talán túlságosan is kemény fejű. Azonkívül mint régi kommunista, végtelenül puritán. Abba a protokoll-szabályba, hogy a belföldi partnernek üdítőt és kávét kell kínálni, az „és” helyett „vagy”-ot íratott bele. Azt is megtette, hogy egy-egy reggel kiment Ferihegyre, és személyesen ellenőrizte, a külkeres tisztviselők milyen ügyben utaznak külföldre. Ha nem találta indokoltnak, hazazavarta az illetőt. Biztos vagyok benne, hogy mindezt valamilyen elhivatottság, az általa vallott közjó nevében tette, de azért szerintem túlzásba vitte.

- Tipikus idealista és zsarnok volt, mint amilyenek a szocializmust jellemezték?

- Ezzel kapcsolatban hadd mondjak el egy történetet. 1973-ban, tehát már tizenöt évvel az úgynevezett kolhozosítás után jártam egy Veszprém megyei kis falu téesz-elnökénél látogatóban. Nem volt gazdag környék, nehéz körülmények között gazdálkodtak. Távozáskor az elnök odahívott egy idősebb parasztembert, aki az udvart söpörte. - Józsi bácsi! Mondja el, hogy lépett be a téeszbe! - Én kérem szépen kaptam két akkora pofont, hogy ész nélkül beléptem. - És most mit csinálna, ha valaki azt mondaná, feloszlatják a téeszt? - Én kérem szépen belévágnám a kaszát! - Miért? - Tudja az úr, én azelőtt nem ismertem a nyolc órás munkaidőt. Azt meg pláne nem tudtam, hogy létezik Hajdúszoboszló, ahová minden évben az Anyjukkal két hétre elutazom! Ezt mondta az idős parasztember, és én nem hiszem, hogy betanított mondóka volt. Nagy hatást tett rám, és a mezőgazdaságunk rendszerváltás utáni átalakítása kapcsán gyakran eszembe jut ez a történet.

(Folytatása következik.)

Jámbor Gyula