Hozzászoktunk, hogy mindig, mindenütt, korlátlanul lehet mindent vásárolni. Télen friss gyümölcsöt, szárazföld kellős közepén tengeri halat, külföldi árucikkeket, akár a világ túlsó feléről, Kínából hozatva. Ennyi igazán kijár nekünk, a technikai-technológiai civilizáció megteremtőinek, fenntartóinak. Autópálya-hálózatot építettünk ki, azon szinte egymást érve robog magas műszaki színvonalú, komfortos kamionok végtelen, soha le nem álló serege, hozzák-viszik, amit megtermeltünk. Többek között a mezőgazdaságban, ahol hasonló a fejlettség szintje: hatalmas teljesítményű, minden lehetséges kényelemmel ellátott fülkéjű, néhány centiméteres pontosságú GPS-vezérléssel haladó traktorok, kombájnok művelik a földet, takarítják be a terményt. Míg régen szinte valamennyi falusi a mezőgazdaságban dolgozott, ma egy néhány fős vállalkozás ellátja az egész határt.

Így van, és így is lesz mindig, azzal az apró eltéréssel, hogy egyre magasabb műszaki szinten és egyre többet fuvarozunk, termelünk – legalábbis az örökös növekedésben hívő cégvezetők, kormányok és kormányok feletti szervezetek, például az EU krédója szerint. Sziréndalukat azonban egymás után zavarják meg disszonáns hangok, kijózanító hírek arról, hogy mégsem vagyunk mindenhatók, illetve akadozik a túlfejlesztett gazdaság és társadalom működése.

A COVID azért nem maradt meg helyi problémának, mert túl sokan röpködnek a világ körül, legtöbben kedvtelésből. Leküzdésének jele sem látszik, egyre súlyosabb hullámok jönnek. Hatására beütött a chiphiány, legalább részlegesen megbénítva a húzóágazatnak számító autóipart. Kiderült, hogy nem megnyugtató az ellátás acélból, magnéziumból, rézből, gumiból, benzinből-gázolajból (Nagy-Britanniában sorok álltak érte) és legújabban a dízelmotorok működéséhez szabályalkotással nélkülözhetetlenné tett AdBlue segédanyagból sem. Fájdalmasan hiányzik a világot átfogó tervezés, amely számot vetne igényeink kielégítésének nyersanyag- és energiaszükségletével. Nyárra elhasználjuk Földanyánk egyéves újrateremtő képességét, azután a jövőnket faljuk fel.

Újabb megrázó hír: nemcsak erőforrásokból fogyunk ki, hanem emberből is kevés van, mégpedig a kamionok és mezőgépek volánja mögött. Ez a baj elsőként Angliában bukott ki. Arrafelé, noha ők találták fel a vasutat, az áruszállítás nyolcvan százaléka gumikerekeken gurul. Ennek zökkenőmentes lebonyolításához hatszázezer képzett sofőrre lenne szükség, de hatodával kevesebb van. Bizonyára számít, hogy a brexit után sok vendégmunkás tért vissza hazájába, de a lényeg másutt keresendő. A gépkocsivezetőktől szinte lehetetlent követelnek: tartsák be a raktározás nélküli gyártás (a raktár az úton levő teherautók összessége) percre pontosan ütemezett „just in time” határidőit, ugyanakkor a közlekedési szabályokat is, kezeljék a vámpapírokat, tartsanak állandó online-kapcsolatot a cégükkel, ápolják járművüket, és így tovább. Betetőzésként megkapták a COVID-nyűgöket, egy-egy karantén kockázatával. Mindezt meglehetősen szerény fizetésért. Nem csoda, hogy a Szigetország sofőrjeinek átlagéletkora ötven év feletti, kihalás fenyegeti a hivatalosan szakmának nem is minősülő mostohagyerek-szakmát. Mi lesz, ha állva maradnak a távolsági fuvarozó és áruterítő járművek a logisztikai cégek udvarán? Alighanem masszív béremelésre lesz szükség, ha nem akarnak lovas kocsihoz és szamaras kordéhoz visszatérni.

Idehaza is vannak intő jelek. Kamionsofőrnek lenni régen vagány, érdekes, világlátásra lehetőséget adó munkának számított – hazánkban némi csempészési lehetőséggel megédesítve –, ma már felőrlő robot. Az emberek hosszú időt töltenek családjuktól távol, ami nem tesz jót a párkapcsolatoknak. A fiatalokat nemigen vonzza a munkakör, még jó fizetéssel sem, a sofőrök zöme negyvenes, ötvenes, jó részük belátható időn belül nyugdíjba megy. Nem ártana fizetésemelés, de azt ki is kellene gazdálkodnia a nyomott fuvardíjak miatt borotvaélen egyensúlyozó cégeknek.

Még aggasztóbb a helyzet a mezőgazdaságban. Egy traktorosnak, kombájnosnak értenie kell az agronómiai szempontokhoz is, egy elfuserált permetezés tönkreteheti egy óriási földterület termését. A vállalkozók fő gondja, hogy nagyon kevesen jelentkeznek a komoly felelősséggel járó, a rövid „időjárási ablakokban” látástól vakulásig tartó munkát követelő gépkezelői állásokra. És még ebből a kevésből sem mindenki olyan, akire léleknyugalommal rá lehetne bízni egy húsz-százmillió forintos traktort, a hozzá kötött húszmilliós művelőeszközzel, vagy egy száz fölött kóstáló kombájnt, nem is beszélve az egész éves termésről. Faluhelyről sokan járnak be busszal, vonattal, saját kocsival városi munkahelyekre, de valamiért nincs kellő becsülete, respektje, vonzereje a gépkezelésnek, holott szinte mindegyik modern traktor, kombájn vezetőfülkéjét megirigyelhetné egy prémiumautó tulajdonosa is (tudom, miről beszélek, jó néhányat kipróbáltam, vezettem már).

Bolondos helyezettel szembesülünk: azért nem tudunk annyi kamiont, mezőgépet gyártani, mert hiányzik (többek között) a gördülékeny gyártáshoz szükséges számú sofőr, de nem is baj, ha kevesebb a gép, hiszen még ezekbe sem tudunk elegendő sofőrt ültetni… Hiányzik a világot átfogó, józan tervezés? Majd megoldják a problémákat az önszabályozó piaci mechanizmusok, még ha nem is éppenséggel úgy, ahogy szeretnénk. Érdekes jövőnek nézünk elébe!

További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!