Hungaroring előtt harminccal

Akkoriban egyszerű volt a képlet: a gépnek legyen váza, két kereke és menjen a motorja, ami persze nem mindig ment, de egy vérbeli versenyző akkor sem adta fel. Akkor is voltak nagy versenyek Magyarországon, amikor még nem volt Hungaroring és születtek olyan legendák, mint Szabó II László, akire emlékezünk.  

Olykor két évébe is belekerült egyetlen bajnokság megnyerése: Szabó II. László 1956-ban a Zalka Máté klub színeiben állt rajthoz Csepeljével az Enduro kategóriában, melyet 1957-ben fejeztek be. Aztán 1958-ban négy álomgép érkezett Magyarországra: az egyik MZ 125-öst megkapta. Sokan irigykedtek rá, de mindenki elismerte, hogy megérdemelte. 1959-ben a Csehszlovák Grand Prix-n vezette a mezőnyt, ám zárlat miatt leállt motorja, és mire újra működött a gép, már visszaesett a tizenötödik helyre, de nem adta fel, és végül ötödikként ért célba. Erre már felfigyelt az akkor favoritnak számító NDK motormárka főkonstruktőre Walter Kaaden is, és egy MZ motort ajánlott fel a tehetséges magyar versenyzőnek. Nem a legújabbat, meg nem kettőt, mert akkor még nem volt divat a tartalékmotor, meg a lakóbusz, de Szabó nem fanyalgott.

Élbolyban a világklasszisokkal

1961-ben, Sachsenringen ötödik lett, ám végül eggyel előbbre sorolták, mert a svájci Taverit kizárták pályalevágás miatt. A következő évben már Szabó II. lett az NDK Nagy Díjának hőse. Ismét kölcsön-géppel állt rajthoz, beékelte magát az élbolyba és keményen küzdött a legnagyobbakkal, pedig tudta, hogy azoknak jobb gépük van. A hondás Louigi Taverit és az ugyancsak japán géppel versenyző rhodesiai Jim Redmant, valamint a legújabb és immár folyadékhűtéses MZ motorral versenyző ndk-s Fischert kellett megelőznie.

Szabó nem tisztelte a világbajnoki címeket, és az utolsó körben eléjük vágott, ám hatszáz méterrel a cél előtt nem bírta a léghűtéses MZ, melynek forgótárcsája kiszakadt. Szabó nem adta fel, negyedmillió néző hangos biztatásával és iszonyatos erőfeszítéssel tolta a lefulladt német gépet az emelkedőn a célig.

Az autó-motor újság fotója a legendás futamról

Több márka is csábította, de...

A tehetséges versenyzőt a Honda és az MZ is le akarta szerződtetni, ám ezt magyar egyesület szakvezetése megtorpedózta. Szabó II László három műfajban is bajnok lett, és hazai gyorsasági, terep- és túrakategóriás győzelmei után 1960-ban megszerezte a magyar motorsport első világbajnoki pontjait. 1970-ben a Francia GP-n érte el dobogós helyezést a 125 köbcentiméteres kategóriában, és összesen 13 alkalommal szerzett pontot. Szabó II László 1973-ban hússzoros magyar bajnokként vonult vissza a versenyzéstől. Nem önként. A Nürburgring felé autózva Barkasukba rohant egy részeg francia egyetemista: Szabó II László és a szerelőként vele utazó Spáth Tibor motorversenyző is súlyos sérüléseket szenvedett.

Legenda volt

Előbb lett magyar motorkerékpárbajnok, mint ahogy jogosítványt szerzett volna, de nem ezért volt már életében legenda. Ő volt a magyar motorkerékpársport igazi virtuóza, aki sorozatban tudott bajnokságot nyerni terepen és pályán, aki a hortobágyi tanyáról eljutott a világbajnokságra, akit respektált minden versenytársa, függetlenül attól, hogy a Népligetben vagy a Nürburgringen találkozott vele.

Abba a sportolói körbe tartozott, akik a magyar közönség kedvencei lettek a hatvanas években, a mokány magyar legények megállták helyüket a világnagyságokkal szemben: Földi Imre súlyemelő, Papp László ökölvívó, Bene Ferenc labdarúgó, hogy csak néhányat említsük a hosszú névsorból.

Versenypózban kuporogni

Nem egyszerűen versenyző volt, hanem megszállott versenyző. Ez volt sikerének titka. Hajdani danuviás munkatársai felidézték, hogy képes volt a gyárban tartott versenymotorján egész nap versenypózban kuporogni, hogy a teste megszokja ezt a helyzetet és eddze magát. Erősítette a kezét, az ujjait. Ha nem volt más lehetőség, akkor egyforintossal gyakorolt. Elengedte, elkapta, hogy a reflexeit javítsa. Máskor a bukósisakjába súlyt helyezett és így motorozta körbe a Balatont, hogy erősítse nyakizmait. Mert abban az időben egy versenyző gyakran indult három kategóriában egy nap, s minden alkalom egy-egy órát jelentett összegörnyedve.

A hatvanas években a motorversenyzés már leszálló ágban volt Magyarországon. Sorra szűntek meg a motorkerékpáros egyesületek, ritkultak a versenyek és hogy mégis élt a motorsport, az nem kis részben Szabó II Lászlónak köszönhető.

Életében könyv készült róla

Az ismeretlen magyar fiúból világsztár lett, nagy tudású, kemény küzdő, aki mindig esélyes volt a dobogó valamelyik fokára, akinek neve tízezreket vonzott a népligeti pálya szalagja mellé. Sikerei nem szédítették meg, maradt, aki volt, szerény sportember, akinek segítségére mindig számíthattak társai. Sokáig Magyarországgal azonosították a motorsportban nála jobb reklámot nem is kaphatott volna a szakág. Sokszor hadilábon állt a szerencsével, ahogy technikai sportokban megesik, de voltak szép sikerei. Két futamgyőzelem egy napon a Nürburgringen, a motorsport szentélyében, a világ talán legveszélyesebb versenypályáján. Első próbálkozásra nyolcadik hely a TT-n, nagyszerű teljesítmények Monzában, Assenben, a Sachsenringen és Brnóban.

Szabó II László története a magyar gyorsasági motorsport egyik fényes korszakának a története egyben, és Ocskay Zoltán könyve hiteles krónikája az 1954 és 1973 között hazai és nemzetközi motorsportnak, és az egyik legkiválóbb magyar motorversenyző pályafutásának.

Szabó II László 86 éves volt.

Ocskay Zoltán kötetében így emlékezik Szabó II Lászlóra barátja és ellenfele, a háromszoros világbajnok motorsport legenda Luigi Taveri: Még a feleségem is felfigyelt rá, hogy a versenypályán milyen harcias volt, a pályán kívül pedig mennyire szerény. Sajnos ő nem kaphatta meg azokat a lehetőségeket, amelyeket tudása alapján megérdemelt volna. Ha ő is Hondán versenyezhetett volna, talán néhány világbajnoki címmel szegényebb lennék. De azt hiszem így is kivételes pályafutást tudhat magáénak, mert egy kicsi és szegény országból érkezve, sok nehézséggel megküzdve méltón képviselte nemzetét. Az utóbbi években ismét gyakrabban találkozunk különböző rendezvényeken. Sajnos az idő kegyetlen munkát végez az emberen, nekem a hallásom romlott, neki a látása nem a régi, de remélem még sokáig találkozhatunk. Ha már nem látnánk és nem hallanánk, érezni mindig fogjuk egymást.